Egyik kedves olvasónkat írásra sarkallta a falcolásról szóló cikkünk. Úgy érezte, hogy meg kell osztania veletek a saját történetét, mert ha már csak egy emberen segít vele, egy ember erőt tud meríteni belőle, neki ez már megérte. Olvassátok el, igen tanulságos.
“Sziasztok!
Gondoltam, megosztom veletek az én történetemet, hogy később más tanulhasson belőle. 🙂
Már hosszú ideje küzdök a szívem és eszem közötti háborúval, mégis legjobban a lelkem viselik meg ezek az utóhatások. Tömören összefoglalva az elejét, Édesanyám három éve daganattal küzdött, apám alkoholista volt és munkanélküli, én pedig úgy éreztem, hasznavehetetlen vagyok a két dolgos testvérem mellett.
2013. novemberében megismertem egy lányt, akire mindig is vártam – aki tökéletes a “legjobb barátnő” pozícióra, ugyanis én nem vagyok egy társasági lény, félek barátkozni, így az internet bugyraiba menekültem a valóság elől. Magamat tudtam adni, így elzártam magamat a külső világtól. Mindig is dundi lány voltam akit csúfoltak, akit negyedikes korában megvertek. Ezért nem volt sok barátom. Aki a barátom volt, azt eltaszítottam. Ekkor ismertem meg őt is. Felajánlottam neki mindenemet, kitartó voltam mellette, mikor sokszor megalázott, sok dolgot elhitetett velem… Én pedig bíztam benne.
Lehet, hogy a féltékenység is rátett, de így utólag visszagondolva… Isten tudja, hogy én mindent megtettem. Hanyagolt, aztán foglalkozott velem. Mással volt, velem ritkán találkozott, teljesen egyedül hagyott magamba roskadva, holott nekem a legnagyobb szükségem rá volt…A tünetek erősödtek, míg nem 2014 februárjában idegösszeomlásom volt az iskolában. Aztán nyáron kórházba kellett feküdnöm, majd szeptemberben is. Ő pedig nem érdeklődött… A neurológus közölte velem, hogy szakítsak meg mindenkivel minden kapcsolatot, természetesen azokkal, akik bántottak engem.
Felállították a diagnózist: pánikbetegség, migrén és szomatizációs zavar. Ez mind, alig 10 hónap leforgása alatt. És akkor besokalltam. Akkor nyúltam először ollóhoz – az ágyon ülve zokogtam, a zsongás és zsibbadás a fejemben nem szűnt. Stresszeltem, gyomorgörcsöm volt, szorongtam, a mai napi úgy érzem, mintha nem élnék. Ezeket a pszichés fájdalmakat megszüntette a vágások okozta fájdalom, de a hegeket semmi sem vigasztalta, semmi sem tüntette el… Szeretethiány mardosott, egyedül voltam és a maradék baráti köröm is elfordult tőlem.
Tudtam, hogy ez önsajnáltatással nem mehet tovább, így nehezen, de elhatároztam, hogy rendbe jövök, hogy nem fogom magamat bántani, hiába maradnak meg a hegek a bőrömön, életem végéig…
Kezdtem hinni a csodákban. Megismertem két lányt, akik átsegítettek a nehezén, akiknek nem féltem megnyílni. Igen, ők is sérültek valamilyen szinten… Egymást segítve sokkal könnyebben vesszük az akadályokat. Ők ott voltak, új embereket ismertem meg és már letettem az ollót, mely maradandó nyomot hagyott rajtam, a bőrömön.
Vért ejteni olyan emberért, aki valójában nem érdemli meg… Sok esetben mi is hibásak vagyunk, igen. Én beismerem. Az is sokat változott, aki miatt ezzé váltam – a saját neméhez vonzódik, Szenteste napján könyörgött, hogy bocsássak meg. Én megbocsájtottam, de teperni akart. Hagytam. Nem lett belőle semmi.
Bűntudat üldözött, hogy fájdítottam anya szívét, hogy tönkre tettem a saját testemet – legyengült szervezet, folytonos betegség, ötös átlagból kettes, laktózérzékenység, folytonos fejfájás és fáradékonyság, rémálmok, éjszaka közepén való felriadások. És havi 20.000 forint értékű gyógyszeráradat.
Minden embernek saját értéke van, nem szabadna mást lelki terrorba sodorni, és hagyni se szabadna… Habár most pszichológushoz készülök, a pánikbetegség okozta tünetek nem szűntek meg. Az olló pedig… Maradjon csak a múlt árnyéka, hiszen mindenre van megoldás. Ez a megoldás pedig csak az idő, a türelem és az új barátok, akik elterelik a figyelmet.
Senki se adja fel, hiszen van miért küzdeni… Ha magáért, akkor is. 🙂 “
Ha te is megosztanád velünk a saját történeted, akkor küldd el a tiirtatok@kozepsuli.hu címre.
Foto: szimpatika.hu
