E sorok olvasójával is megtörténhetett már nem is egyszer az, hogy egy film megtekintése vagy egy könyv elolvasása közben azt gondoltad, ismerősek a szereplők, a helyszínek, és olyasmiről olvasol, ami veled is megtörtént már szinte ugyanúgy? Hogy akár szereplője is lehetnél a könyvnek? Esetleg volt olyan, hogy egy könyv segített megérteni vagy megoldani egy problémát, felismerni egy helyzetet, megszerezni egy barátot vagy lezárni egy kapcsolatot? „Ez velem is megtörtént már”, „én is egy ilyen fiúba voltam szerelmes”, „ugyanilyen házban laktak a nagymamámék”, „ezzel a figurával én is találkoztam”, „én is hasonló viszonyban vagyok a szüleimmel”, „az én szüleim is ilyesmit mesélnek a múltról”, „ugyanezt a helyzetet én máshogy oldottam, oldanám meg”.
Azok a középiskolás diákok, akik úgy érezték, a fentiek nekik szóltak, benevezhettek arra az irodalmi pályázatra, amit az Aegon Művészeti Díj alapítója az Aegon Magyarország a MATEHETSZ-szel közösen írt ki középiskolások számára „MAGAMRA ISMEREK” címmel. A versenyzőknek az Aegon Művészeti Díjjal díjazott 10 könyv közül kellett egyet választaniuk, és egy rövid, 3-5 oldalas esszészerű szövegben azt kellett kifejteniük, milyen párhuzamokat vélnek felfedezni a saját történetük és a díjazott kötetek között, és mit jelentett számukra ez az önmagukra ismerés.
a pályázat nyertesei:
Első helyezett: Domján Zsuzsi, 15 éves, Pécs (szövege)
“Szeretek régi történetekből másmilyet csinálni. A történet megmarad, de teljesen más aspektusa lesz fontos, ha képekkel mesélem újra. Ehhez a történethez nem rajzoltam, itt a belső képek a fontosak.”
Második helyezett: Gyuris Fruzsina, 20 éves, Kiskunlacháza ( szövege)
“A múltról való írás egy módja annak, hogy újra éljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.” Nathan Filer szavaival kezdeném bemutatkozásom, hiszem véleményem szerint, ebben a pár sorban, minden benne van. Leírni valamit, nem nehéz. Az olvasó figyelmét megragadni – ez már annál inkább. Sosem írtam, egyetlen érzelmemet sem osztottam meg másokkal, mindig másba próbáltam temetni magam, menekülni. Bár – mindig is jól értettem a szavakhoz, bő 20 év kellett ahhoz, hogy megtaláljam a papírt, és tollat, leírjam a leírhatatlant, gondolataim minden kis zugát papírra vésni. Így született meg hát ez a kis történet, és nagyon remélem ezek után még többnél több iromány fog papírra vetődni.”
Harmadik helyezett: Szegedi Eszter, 17 éves, Hajdúböszörmény ( szövege)
“Szegedi Eszter vagyok, mint a nevem is mutatja. Nagyon lassan felnőtt, 17 éves gimnazista. Magasságom, testalkatom, arcvonásaim, problémáim és érdeklődési köröm közel átlagosnak nevezhetők. Az alföldi város, ahol élek valahogy ideális tenyésztelepe a művészeknek, így valami rám is ragadhatott gyerekkoromban a tájszólás mellett. A sok zeneóra, kézilabdaedzés, az iskolai kitűnőség és Francis Fukuyama művei valami furcsa különcséget neveltek fel elmém egyik sötétebb zugában, ami azóta napfényes előtérbe helyeződött. Ezt a fura micsodát szeretem is mutogatni a néha elborzadó, néha elámuló embereknek (na, nem úgy, mint egy szatír); életem egy nyitott könyv, de mivel még senki nem látta a borítóm, senki sem tudja miről is szólok valójában: irodalomról, egészségtudományról, filozófiáról, zenéről, sportról vagy egyéb átlagos dolgokról? Az első oldalon Dave Brubeck játszik utána egy kis nanotechnológia majd egy könnyű ac/dc koncert: egyszerű, de összefüggéstelen, mint egy Kispál és a borz dal. ”
Különdíjas: Szabély Anna, 18 éves, Budapest (szövege)
“Szajbély Anna vagyok, 17 éves, Budapesten lakom. Írok, mert hiszem, hogy az Írás feladata megőrizni azokat, akik meghaltak bár, mégsem lehet nélkülük élni. Leírni és megtartani. Két kézzel kapaszkodni a bizonytalanságban való bizonyosságokba. Van egy alap, amelyen megvethetjük lábunkat. Ez az alap: az otthon, a haza, a szülők, az ősök, a fivérek és nővérek, a férjek és feleségek. Történelmi tradíciójú alapot nyújt az anyanyelv, a hit, s ilyen biztos támponttal szolgálnak a gondolkodók, a költők és a művészek alkotásai is. Karl Jaspers mondta. ”
“A nevem Kovács Dorottya, 16 éves, átlagos gimnazista vagyok. Az írás az életem; ez az, amiben igazán önmagammá válhatok. Bizonyára minden ember számára van egy mentsvár, egy segítség, egy „adu ász”. Olyasvalami, amihez mindig fordulhat, ami mindig jobb kedvre deríti, vagy éppen kiélheti benne minden fájdalmát. Amiben önmagára lelhet, fontosnak és értékesnek érezheti magát. Ezt csak tetézi, ha ez a csoda egy alkotási folyamat; valami, amely által csodát teremthetünk. Adhatunk egy cseppnyi értéket a világnak, egy apró adományt. Magam részéről az írást egy ilyen ajándéknak tekintem. Köszönettel tartozom tehát ezért a csodáért, valamint minden kedves olvasóért, akik a rohanó világban is figyelni tudnak pár percre egy-egy alkotásra.”
