A globalizáció egyik nagy megoldásra váró problémája a hajléktalan kérdés. A városlakók növekedésével emelkedik a fedél nélküliek száma is, akik leginkább a jótevők adományaiból élik mindennapjaikat. De mégis kik érdemlik meg, hogy adjunk nekik?
A kérdés nem egyszerű, mert a rászorulókat is több kategóriába lehet sorolni. Ha már adunk, akkor elvárjuk, hogy azt az összeget élelemre, ruházatra, valamint olyan dolgokra költse, amire valóban szüksége van.
Rossz szemmel nézünk azokra, akiknek első dolga, hogy alkoholt, valamint cigarettát vásároljanak, amint összegyűjtik a rávalót. Legszívesebben ilyenkor visszakérnénk az adott összeget, mert átvertnek érezzük magunkat.
Rengetegen vannak, akiknek valóban sokat jelent az a pár forint, de honnan tudjuk megítélni, valóban jó helyre került-e?
Mindenekelőtt a külső sok minden elárul. Itt nem a ruházatra gondolok, hanem az arcra, ami sokat sejtetően már első benyomásra több dolgot is felfed. Ha alkoholista valaki, az elsőre feltűnik. Felpuffadt és vörös arc jellemzi. Ilyenkor tehát feltételezhetjük, hogy alkoholra megy el a pénzünk.
A legjobb módszernek azonban nem a pénzadást tartom. Inkább kérdezzük meg, hogy mire van szüksége. Sokan táblát tartanak maguk elé, amin olyan felirat áll, hogy „Segítsenek, éhes vagyok!”, vagy „Élelmiszerre gyűjtök”. Ilyenkor megkérdezhetitek tőle, hogy mire lenne szükségük. Elmondjátok, hogy van 200 forintotok, és ennyiből vesztek valamit.
Higgyétek el, senki nem harapja le a fejeteket, és biztosak lehettek benne, hogy így valóban jó célt fog szolgálni az adományotok.
Az igazi rászorulóknak a legkisebb élelmiszer is kincsnek ér fel. Ha otthon találtok olyat, amit senki nem eszik meg, és úgyis csak a kukában végezné, inkább adjátok oda annak, akinek ennyi is örömet jelent. Meglátjátok, hogy a szemükben megcsillanó hála titeket is boldogsággal fog eltölteni.
