Az Hét tanára Véghné Harcsa Valéria, aki a nagykállói Korányi Frigyes gimnáziumban tanít történelmet és társadalomismeretet. A tanárnő igen nagy szeretetnek és megbecsülésnek örvend a tanulók között. Beszélgettünk arról, hogyan lehet izgalmasan történelem órát tartani, hogyan lehet ezt a sok évszámot bevágni, mi az, amivel tényleg ki lehet hozni a sodrából, és természetesen arról is, mikor elégedett a diákokkal.
Engem nem volt egyszerű történelemből tanítani. Valamiért nem kedveltem. Hogyan szerettetnéd meg velem?
Lehet mesélni vagy ismeretekkel összekötni (amit már pl. osztálykirándulásokon, filmeken láthattak). Ugyanakkor nekem is képben kell lenni. Múlt órán a Római Birodalom kapcsán a pun háborúkról tanultunk, és amikor kiejtettem Hannibál nevét, mindenki felkapta a fejét, csillogtak a szemek, így persze hozzá kellett tennem, hogy nem, Ő nem az a sorozat-főszereplő, és nem Hannibál Lechterről van szó. Bele lehet a humort is vinni az órákba, vagy jó kis anekdotákat, de ugyanakkor vigyázni kell, nehogy úgy érezzék, hogy csak ennyiből áll a történelem. De kérdésedre válaszolva; mindenképpen meg kell, hogy ismerjelek. Mindenkinek saját stílusa, saját tempója, saját érdeklődési köre van. Ez alapján tudnék veled tovább dolgozni.
Az évszámokat hogy lehet megtanulni? Van valami módszer, amivel könnyíted a tanulást?
A nagyon fontos évszámoknál el szoktam mondani, hogy én hogyan jegyeztem meg. Régen vagy átfordítottam, vagy arra gondoltam, hogy valaki „akkor” született (kiegyezés: 1867 – egyik családtag születési dátuma 1967), mindig valami logikát próbáltam megtalálni. Arra mindig figyelmeztetem a diákokat, hogy logikai, időrendi sorrendben idézzék fel az eseményeket. Arra próbálom még felhívni a figyelmüket, hogy ha beszélünk például Mátyás királyról, akkor ő kivel élt egyszerre. Ez lehetett egy szobrász, egy külföldi uralkodó. Így hátha jobban megmarad. Vagy valami miért történt hamarabb, mint más, vagy miért nem történhetett meg valami. Például gyakran tesszük fel a kérdést, hogy „Miért nem lehetett Mátyás király kedvenc étele a paprikás krumpli?” Mátyás halála 1490, Amerika felfedezése (burgonya Európába ’kerülése’) 1492. Tehát ilyen apróságokra fel lehet hívni a diákok figyelmét. Vannak sarkalatos évek, amelyektől lehet tájékozódni.
Senki sem lexikon, de legalább tudjuk, hogy mit hol kell megkeresni – ez is egy kompetencia. A történelem atlasznak nem csak a topográfiai ismereteit érdemes tudni, hanem ismerni kell az atlasz felépítését is. Sok esetben szoktuk mondani, hogy már ott van a kérdésben a válasz, vagy bármit ki lehet nézni. Szegény gyerek meg nézi, hogy ebben nincs semmi, mert nincs odaírva. Aki nem ismeri az atlaszát, annak bármilyen feladatsort adhatunk, nem fogja tudni használni azt. A másik pedig az, ha történelemből valaki nem olyan jó, akkor másban biztosan kiváló, és akkor az összpontosítson arra, és legyen abból a másik tárgyból jó. Amikor elkezdtem dolgozni, mondták az idősebb kollégák is, hogy nem véletlenül volt nekünk a XX. században olyan sok professzorunk és feltalálónk, de azokról tudjuk azt is nagyon jól, hogy fizikából remekelt, zseni volt, magyarból meg töriből például bukdácsolt. Nem azt mondom, hogy el lehet nézni dolgokat, a semmire kettest adni, de tudni kell úgy kérdezni egy diákot, hogy kiderüljön mit tud, és ne arra legyünk kíváncsiak, hogy mit nem tud.
Olyan tanárnak érzed magad, akit kedvelnek a diákok?
Kedvelnek? Ez szubjektív. Talán könnyebben elfogadnak, vagy mondjuk nem utálnak. Én vagyok az, akivel lehet egyezkedni, az utolsó mentsvár, a megértő. Igen, talán leginkább ez az utóbbi illik rám – megértő. Átélem a helyzetüket, nem felejtem el, hogy én is voltam diák. Viszont utána pótolni kell!! Valamit valamiért. 🙂
Mióta tanítasz? Miért lettél tanár?
Történelem, orosz, és társadalomismeret szakos vagyok. Tanultam németet is, és úgy éreztem, hogy jobban megy az orosznál, azzal nagyobb céljaim is voltak, de továbbtanulni az orosszal volt könnyebb, ezért azt választottam. Hogy miért lettem tanár? Valahol benne volt a családi légkörben. Anyai nagymamám óvónő volt, édesanyám is, édesapám középiskolai tanár. Ha mentünk valahová nyaralni, akkor sokszor úgy volt, hogy apa hozta a diákokat, mert valamilyen helyezést értek el a sportban és a sulitól kaptak egy jutalom utat, olyankor ezzel egybekötött családi nyaralás lett belőle. Nekem ez így összefonódott, hogy még a diákok is ott voltak jelen.
Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam, mert nagyon szeretem csinálni, a diákok meg kifejezetten nagyon jópofák, és változatos a munkám. Jelenleg 24. éve vagyok a tanári pályán, annak ellenére, hogy abban az időben igen nehéz volt elhelyezkedni, érződött a rendszerváltás utáni időszak következménye.
Jellemeznéd a tanítási stílusodat?
Vannak természetesen kötöttségeink, például az, hogy témazárókkal kérünk számon, de (érettségi típusú) témazáró irattatás előtt mindig igyekszem lexikális tudást is mérni, így kicsit átismétlik a szükséges dolgokat. Szóbeli felelet azért fontos, mert a kommunikációs képességet is kell, hogy osztályozzuk. Ha kikerülnek a középiskolából a diákok, az nagyon nem mindegy, hogy tudnak előadni, hogyan tudják magukat eladni.
Történelemnél nyilván kötöttebb a téma, de például társadalomismeretből szabadabb. Az óra témájához tett hozzászólásokat, illetve érvelések alapján órai munkát értékelek. Leginkább a frontális oktatás az, amire a mai fiatalok – kényelemből(?) – vágynak. A diákok zöme gyenge közepes, erős közepes eredménnyel kerülnek be az iskolánkba, belőlük kell kihoznunk azokat, akik versenyképesekké válnak majd. Tehát sok gyerek igényli azt, hogy irányítsuk, el kell mondanunk szájbarágósan, hogy mit szeretnénk, hogy ne feltétlenül kelljen keresgélniük, de persze mindig van kivétel. Szeretem a projektmódszereket is. A csoportbontást sokszor a tanterem mérete nem teszi lehetővé, csak néhány tantermünkben van interaktív tábla, ott lehetőség van arra, hogy filmeken prezentáljuk a tananyagot, mozgalmasabbak legyenek az órák. A technika ördögének köszönhetően ugyanakkor izgalmasak is az ilyen órák, mert az iskolánk épülete elég régi, érzékenyek a falak a nagy forgalomra (az iskola közel van a közúthoz), és ha elmegy három-négy kamion gyakran újra kell kalibrálni a táblát vagy elmegy az internet. Viszont az is igaz, hogy a technikai kihívásoknak való megfelelés megdobja az imázsunkat. A diákok megjegyzik, hogy „hmmm ez már tud valamit” 🙂
Meg tudjátok akadályozni, hogy egész órán nyomkodják a telefonjaikat?
Észre lehet venni, ha egy diák egész órán nem ránk figyel, hanem a telefonját nyomkodja. Puskázási lehetőségnek is kiválóan alkalmazzák. Ha kell, az interneten keresik ki a feladatok (melyik érettségin szerepelhetett), tehát már erre is oda kell figyelni. Próbáljuk házirendben szabályozni a mobiltelefonok használatát: kikapcsolt vagy lenémított állapotban, táskájában legyen, vagy úgy, mint érettségin, összegyűjthetjük egy dobozban. De kutatni nem kutathatunk a zsebeikben. Például átad egy gagyi telefont, de ki tudja, hogy még hány van nála. Lehet, hogy van egy másik a táskájában, van egy a zsebében. Nehéz kiszúrni. 25-30 diákból mindig van 1-2, akinek sokkal érdekesebb a Facebook Messenger/a Snap chat/a Viber/az Instagram, esetleg a játékok, mint a tanítási óra. Amikor pedig megcsörren a telefon meg szoktam kérdezni, hogy „Anyukádék nem tudják, hogy iskolában vagy?”
Fegyelmet tartani nehéz? Hogy lehet?
Ha egy diák unja az órát, akkor mindenképpen. Az első pár alkalom, amikor megismerkedünk egy osztállyal, és túl lezseren viselkedünk, akkor biztos, hogy elszalad a csikó. Azt gondolják, hogy mindent lehet. Az is észrevehető, hogy másfél hónapig a diákok próbálkoznak folyamatosan. Meddig lehet elmenni, meddig bírja a tanár, hol van a türelmének a határa. Egyébként érdekes, ha az ember türelmes, de mégis következetes, akkor valahol egy idő után mintha maguktól leállnának. Nem akarnak tovább próbálkozni. Rájönnek arra, hogy kompromisszumot kell kötni. Ez a tanár azért van itt, hogy nekem legyen jó. Néha haragszom is, ha egy kolléga azért jön oda hozzám, hogy na, én most adtam egy beírást a gyereknek (ellenőrzőbe, naplóba). Ez manapság már amúgy is kevés. Az „üljünk le, beszéljük meg” megoldáskeresés híve vagyok.
Gyakran el szoktam azt is mondani, hogy azzal, hogy az én munkámat zavarja, az egy dolog, de valójában a többieket zavarja, a társai jogát sérti. Próbálom azt mondani, hogy lehet a tanárt hibáztatni, de ha állandóan fegyelmezni kell órán, azzal elmennek az értékes percek. Így próbálom kicsit visszarúgni a labdát nekik, hogy egymásra szóljanak rá, mert sokkal nagyobb hatással vannak egymásra, mintha egy felnőtt mondja azt nekik, hogy „gyermekem, hát nem illik így viselkedni”. Úgy gondolom, hogy rögtön a kezdet kezdetén, bemutatkozáskor mondjuk el, ki mit vár el egymástól. Az osztályfőnöki órák, a szünetek, a közös programok (színházba, túrára agitálni őket) mind alkalmasak egy-egy jó beszélgetésre. Nem kell, hogy minden egyes titkomat tudják, nekem sem kell minden lépésükről tudnom, de ha a bizalom megvan, akkor fegyelmet is könnyebb tartani.
Mi az, amit teljesen kihoz a sodrodból? Van olyan?
Igen, amikor valaki direkt próbálja, az úgynevezett idióta kérdéseket feltenni, és ezzel magára vonni a figyelmet. Soha nem mondom azt, hogy „buta vagy”, hanem most perpillanat butaságot csináltál. A leginkább az zavar, ha nincs értelme. Lehet persze humorizálni, de az akkor tényleg legyen vicces.
Mikor vagy elégedett az osztállyal?
Amikor önmagukhoz képest jól teljesítenek. Amikor tudom, hogy valakit nem érdekel a történelem, de látom, hogy készült. Esetleg órán kérdez, tehát nálam nagyon könnyen meg lehet szerezni ezt a bizalmat. Van egy kis remény arra, hogy tovább léphetünk. Vannak pici igények, amiket ha teljesítenek, van egy újabb igényem. Vagy elmesélik, hogy mit olvastak, vagy láttak egy filmben, és ezzel agitálják a többieket is. Vagy ha vannak idétlen kérdések, és ők maguk állítják le logikus következtetésekkel, hogy ezt ezért, és azért nem kellett volna megkérdezni.
Mi a legszebb emléked eddig?
Túl csöpögős/nyálas lenne, ha azt mondanám, hogy csak szépek voltak – pedig igen. Olyan dolgok szomorítanak el, amelyeken pl. azért nem tudok segíteni, mert nem vagyok Krőzus, így nem tudom az igen-igen tehetséges 15 és fél éves diákom felsőfokú nyelvvizsgadíját én sem befizetni a család helyett.
Nehéz lenne megítélnem melyik diákomnak köszönhetem, hogy átélhettem az eddigi legszebb pillanatot vagy legsikeresebb eredményemet akár szaktárgyaimat, akár pedagógiai munkámat nézve, hiszen nincs két egyforma ember, nincs két egyforma sors. Órán figyel, kérdez, érdeklődik – holott a töri nem a kedvenc tárgya. Országos szintű versenyen ér(t) el helyezést. Diplomát szerez vagy állást talál. Államtitkár vagy EP küldött lett. Születési rendellenességgel világra jött gyermeke felnevelésében példamutató családanya. Ők mind olyan jelenlegi és volt diákok, akikről eszembe jut valami. Valami, amiből erőt meríthetek a további munkámhoz, a hétköznapjaim átéléséhez.
