A többség alighanem számtalanszor hallotta már a szüleitől vagy a nagyszüleitől, hogy túl sokat nyomkodja a billentyűket, vagy képtelen letenni kedvenc konzolja a gyakori használattól lassan simára kopó gombú kontrollerét. Sokan erre jellemzően csak legyintenek, vagy kényszerből egy kis időre abbahagyják a játékot, holott nem biztos, hogy rosszat akarnak nekik.
Azt, hogy mennyire bonyolult is a téma, remekül illusztrálja, hogy jelenleg még nincs általános konszenzus arról, hogy egyáltalán beszélhetünk-e videojáték-függőségről, vagy sem.
A WHO, azaz az Egészségügyi Világszervezet álláspontja világos: a hivatalosan 2022-tól életbe lépő ICD-11-ben, azaz a betegségeket összesítő listájukban helyet kap a videójáték-zavar. Ez az állapot akkor áll fenn a szakemberek szerint, ha valaki annak dacára sem tud elszakadni a digitális-virtuális kalandoktól, hogy már negatív következményeket szenved el életformává változó hobbija miatt.
Mindezek alapján adná magát a következtetés, hogy tényszerűen akkor van szó erről a sok anya és apa rémálmaiban feltűnő lelki-pszichés kórról, ha az uralja a beteg életét. Ámde oxfordi kutatók szerint ez téves, hovatovább, ostoba és leegyszerűsítő megközelítés. Ők ugyanis azzal érvelnek, hogy nem létezik efféle kór. A félreértéseket elkerülendő:
nem a jelenséget tagadják, ám vizsgálataik és az azokból levont következtetések szerint az úgynevezett „videojáték-függőség” „csupán” egy tünet.
A valódi, orvosolandó gond az, hogy az érintettek általában alacsony önértékelésű, vagy magukat elszigeteltnek érző személyek, akik azért menekülnek fantáziavilágba, hogy elfeledjék a gondjaikat.
Összességében tehát csupán egy dolog biztos: ha a játék miatt nem tudjuk ellátni mindennapi kötelezettségeinket, vagy napjaink már semmi másról nem szólnak kedvencünk nyüstölésén kívül, keressünk fel egy specialistát. De ha változatlanul megálljuk a helyünk minden fronton, nincs ok pánikra.
Gera Krisztián
