Ahány ház annyi szokás, tartja nagyanyáink unalmas mondása. Hiába fogjuk a fejünket két kanál húsleves között, a szólás mégsem teljes hülyeség. Ha végigtekintesz például az osztályodon, láthatod, mennyi különféle ember tartozik már abba a hétmilliárdhoz képest egyébként igen kicsi közösségbe is. Sokan másnak látszanak, és lehet, hogy mások is.
A mást pedig sokszor nehezen fogadjuk el, különösen gyerekként; ez is közhely. Érdemes azonban gondolkodni, mielőtt elkezdünk valakit piszkálni. Akkor is, ha csak poén, akkor is, ha nem én kezdtem, mindenki ezt csinálja. Lehet ugyanis, hogy pár év múlva rettentő kínosan fogod érezni magad azért, mert valaha olyan vicces voltál. Vagy mert alaptalan és bántó volt a gúnyolódás, vagy éppen amiért bebizonyosodott, hogy amivel csúfolták az illetőt, valóban úgy van. És ha úgy van, az persze nem baj, csak nem szép vele csúfolódni.
Például az osztályomban, még tizenkét-tizenhárom éves korunkban a fiúsabb, focizós, matekos fiúk néhány kevésbé fiús, lányokkal is barátkozó, magyaros fiút elkezdtek piszkálni azzal, hogy buzisak, biztos buzik. No nem homofóbiából, nem lett volna nekik ezzel bajuk, csupán viccesnek és izgalmasnak tűnt ez a szólam. És biztos olyannak, amivel az, aki csúfolódik, az önmaga férfiasságát erősíteni tudja a közösség szemében. Ami persze fontos tizenkét-tizenhárom évesen.
Fiús versengés és közösségi hierarchia ide-oda: az ilyen csúfolódások, még ha nem is emelkednek a folyamatos lelki terror magasságába, roppant nehezen elviselhetőek lehetnek egy kiskamasz számára. Egy, a serdülőkor elején lévő fiú számára, aki még minden tekintetben, így a nemi identitásával kapcsolatban is bőven járhat még az önkeresés fázisában.
Nos, néhány év poénos piszkálgatás után, az osztályomban az egyik kevésbé fiús, lányokkal is barátkozó, magyaros fiúról ki is derült, hogy meleg. Persze mire ide eljutott, már nem mentek úgy a csúfolódások: közben megértünk és finomabbá váltunk mindannyian. Nem is voltak már lényegesek a korai konfliktusok, a coming outtal se foglalkozott nagyon senki, hiszen nem volt meglepő. A csúfolódó srácoknak pedig nem, sose volt bajuk a melegekkel. Csak azt gondolták, jópofa ezzel viccelődni.
De sokszor elgondolkodtam rajta, hogy a fiúsabb, focizós, matekos fiúk hogy érezhették magukat ez után. Én a helyükben valószínűleg nem lettem volna magamra büszke. Örültem és örülök, hogy nem vagyok a fiúsabb, focizós, matekos fiúk helyében. Ugyanis nagyon kellemetlen, mikor te leszel az, aki elutasította a meleg fiút, még akkor is, ha anno viccelni akartál. És látszik ebből – bár ez is úgy hangzik, mintha a nagymamád mondaná a húsleves felett – hogy mielőtt nagyon menő és humoros akarsz lenni az adott pillanatban, nem árt belegondolni abba, hogy pár év múlva esetleg nem fogod-e rohadtul szégyellni magad miatta. És persze abba se, hogy milyen a másiknak. A másiknak, aki éppen ugyanúgy keresi magát, mint te, és éppen ugyanolyan ember. És ez nemcsak a leírt történetre vonatkozik, hanem igaz minden másra.
Írta: Horváth Anna
