Amikor minden rossz összejön és semmi sem vidítana fel, teljesen egyedül érezzük magunkat. De ez még nem jelenti azt, hogy depressziósok lennénk. Teljesen normális, hogy olykor rosszkedvünk van, azonban, amikor ez krónikussá válik és egyre jobban szorongunk adott dolgok miatt, tudnunk kell – ez már nem normális eset. Igaz történeteket hoztunk nektek, amiket ti meséltetek el.
Már olvashattátok, hogy Amerikában is egyre több fiatalt érint a depresszió. Ez a téma nagyon megosztó, mivel nagyon sokan gondolják, hogy ez egy kitalált betegség és csak a kötelezettségeink alól való kibúvás áll mögötte. Ez azonban annál jóval több…
Ketten megosztottátok velünk saját tapasztalataitokat.
Ez a két történet segíthet másoknak is látni – mikor van itt az ideje lépni és segítséget kérni!
Lili, 20
Fotó: DeTraumaCoach
Lili, neked mik voltak az első jelei, hogy valami nincs rendben?
Eleinte nem is sejtettem, hogy gondban vagyok. Minden a lehető legnagyobb rendben volt körülöttem, azonban volt néhány dolog a múltamban, amit nem tudtam elengedni és…
Mik voltak azok?
Gyerekkoromban a szüleim nagyon sokat veszekedtek egymással és én állandóan a nézője voltam a szóban forgó vitáknak. Nem igazán értettem pontosan mi történik, de elég volt érezni azt a negatív hatást, amit gyakorolt rám az egész. Apukám végül elköltözött, nem sokkal azelőtt, hogy depressziós lettem.
Tehát onnantól megszűntek a problémák?
Mondhatjuk így is. Anyukám kezdett kiegyensúlyozottabb lenni és én is éreztem, hogy visszatér a rend. Teljesen nyugodtak lehettünk, mert megszűnt minden vita. Azonban én egyre jobban magamba zárkóztam és nem tudtam miért jönnek rám pánikrohamok adott szituációkban.
Mik voltak ezek?
Például rengetegszer ért pánikroham a metrón, illetve a buszon utazva. Akkoriban még gimnazista voltam és volt, hogy órán lettem rosszul. A barátnőm sem tudott sokat segíteni és egy időre el is távolodtunk egymástól emiatt. Kezdtem egyre jobban elzárni magam a külvilágtól.
És utána mi történt?
Egyik éjszaka már nem bírtam tovább a pánikrohamot és akkor gondolkoztam el először az öngyilkosságon. Még én magam is megijedtem eleinte a gondolattól, de végül ez lett a legjobb barátom. Ebbe kapaszkodtam és ezzel nyugtattam magam. Mivel ha megteszem, vége mindennek. Megszűnik minden fájdalmam.
Meg is próbálkoztál vele?
Meg akartam. Egy éjszaka elloptam anyukámtól a fájdalomcsillapítóit, de azonnal rájött. Végül ez volt, ami kimentett ebből az egészből. Mikor ráeszmélt, hogy valami nem stimmel velem, nagyon megijedt és azonnal segíteni szeretett volna. És segített is.
Pontosan mivel?
Elvitt pszichiáterhez. Nem mondom, hogy azonnal jobban lettem. Hosszú út állt előttem. De sikerült! Sokat segített, hogy kibeszélhettem magamból a problémáimat és hogy végre sikerült megosztanom a problémáimat valakivel, aki levette a terheket a vállamról. Kiderült, hogy nem véletlen akkor lettem depressziós, mikor megszűntek a viták. Leggyakrabban így szokott lenni, mivel addig az elme védekező mechanizmusban van és úgymond nincs ideje arra, hogy összeomoljon.
Nagyon örülünk, hogy már jobban vagy. Mit üzennél azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek?
Nem vagytok egyedül! Ne zárkózzatok be, semmiképp! Amikor úgy érzitek, teljesen összeomlottatok, ne féljetek segítséget kérni! Egyszer fent, egyszer lent… Minden jobb lesz idővel, higgyétek el!
Ferenc, 22
Fotó: CatalunyaPress
Feri, neked mik voltak az első jelei, hogy valami nincs rendben?
A szüleim mindig is nagyon szigorúak voltak velem. Mikor elkezdtem az utolsó évet a gimnáziumban, ez még jobban felerősödött. Megszabták mikor mehetek el otthonról és azt is, hogy pontosan mennyit kell tanulnom egy nap.
Hogyan teltek a hétvégék?
Szinte ugyanígy. Otthon kellett lennem és tanulnom. Nagyon ritkán elmentünk moziba, de akkor is úgy értünk haza, hogy alvás előtt tudjak tanulni. Ha rossz jegyet vittem haza, azonnal szigorítottak valamin, hogy tudjam – legközelebb jobban kell teljesítenem.
Nem próbáltál beszélni velük arról, hogy túl szigorúak veled?
Sokszor próbáltam, de mindig vita lett belőle és nem értették, pontosan mi a problémám. Akkor még nem töltöttem be a 18-at és azzal jöttek, hogy amíg náluk lakom, addig az van, amit ők mondanak nekem.
Hogyan és mikor vetted észre, hogy nem bírod tovább?
Az az év csak az érettségiről szólt. Nem voltak hajlandóak másról beszélni, csak arról, hogy mennyire fontos ez nekem a jövőmre nézve és hogy az egyetemet minél hamarabb válasszuk ki. Egyik este rám jött egy mellkasi fájdalom. Azt hittem, hogy szívinfarktusom van és kihívtuk a mentőket. A szüleim nagyon megijedtek. Bevittek a kórházba és kivizsgáltak, de semmit sem találtak. Akkor még nem tudtam, hogy pánikrohamom volt. Később jobban lettem, azonban nem sokkal utána újra rám jöttek ezek az érzések, de már tudtam, hogy pszichés dologról lehet szó.
Nem szóltál róla a szüleidnek?
Nem tartottam fontosak és úgy gondoltam, majd túl leszek rajta. Féltem, hogy ezt sem értenék meg és azt mondaná apám, hogy kitaláltam egy betegséget, hogy megússzam a sulit. Azonban egyre rosszabb lett…
Voltak öngyilkos gondolataid is?
Nem igazán, de hogy őszinte legyek – megfordult a fejemben. Nem bírtam az iskolában maradni, egyre többször éreztem ezt az erős szorongást és többször haza kellett jönnöm.
Olyankor mit mondtál a szüleidnek?
Hogy elrontottam a hasam vagy valami vírust nyeltem be. Azonban hamar rájöttek, hogy ez nem igaz és egy este leültek velem beszélni. Mindenre rákérdeztek és mondták, hogy tudják, hogy valami nincs rendben és mondjam el. A sok tagadás után hirtelen zokogásban törtem ki és elmondtam mindent. Meséltem nekik a pánikrohamokról és arról is, hogy nem bírom tovább, hogy ennyire szigorúak velem és mindent megszabnak.
Megértették?
Nagyon csodálkoztam rajta, de igen. Egy darabig. Járnom kellett pszichiáterhez, aki sokat segített nekem, azonban a szüleim szigorú nevelése nem csillapodott. Sikerült az érettségim, elég jól, amire nagyon büszke voltam. Nem sokkal azonban az érettségi után elköltöztem otthonról és a pszichiáterem tanácsára új életet kezdtem, mikor betöltöttem a 18. életévemet.
Azóta jobban vagy? Tartod a szüleiddel a kapcsolatot?
Sokkal jobban. Jelenleg albérletben lakom, a barátnőmmel. A magam ura vagyok. Boldogok vagyunk. A szüleimmel hetente találkozom, de nem engedek nekik ennél több teret az életembe. Nekem ez működik és ez vált be.
Üzennél valamit azoknak, akik szintén ezen mennek keresztül?
Ne féljetek segítséget kérni! És senkinek se hagyjátok, hogy korlátozzon benneteket! Még a szüleink is hibáznak olykor, azonban ők is jót akarnak – ezt fontos tisztáznom! Sajnos nálunk így alakult a helyzet, de ettől függetlenül tudom, hogy szeretnek engem és nagyon féltenek.
