Létezik extrovertált és introvertált személyiségtípus. Ezzel sokan tisztában vannak. Az előbbi imádja a társaságot, habzsolja az életet, utóbbi csendes, megfontolt, néha bátortalan. De mi a helyzet akkor, ha valaki nem tud érvényesülni, nem tudja önmagát adni?
Sajnos sokan, köztük én is, néha nem tudunk kiteljesedni. Aki ismer, az tudja, hogy milyen vagyok, aki meg nem, az gyakran téves következtetést von le a külsőmről, a viselkedésemről. Te is ilyen helyzetben vagy? Érdekel a történetem? Olvass tovább.
Általános iskolában sok barátom volt, az osztályból is, felsőbb és alsóbb évfolyamokból is. A tanárok is kedveltek, a társaim ismertek, megbíztak bennem, jókat tudtunk nevetni. Boldogan mentem be reggelente fél 8-ra, hogy minél többet ökörködhessek velük. Útközben volt, hogy összefutottam a haverokkal, így korábban kezdődött a móka. Nagyon beszédes és közvetlen voltam, jó humorúnak tartottak, mindenre volt válaszom. Sajnos ezt csak hat évig tudtam élvezni, mert egy költözés miatt kénytelen voltam iskolát váltani. Ott minden a feje tetejére állt, egy kicsit sem hasonlított a régi életemre.
Amikor beléptem első nap a terembe, még csak nem is köszönt senki. A nagy mosoly és a kitörő lelkesedés, hogy végre látnak, ott maradt a régi városomban. Nem szóltak hozzám, talán egy-két ember bemutatkozott, de nem érdekelte őket, ki az új lány. Egyrészt mert mások voltak, mint én, másrészt meg ez már egy összeszokott csapat volt. Hetedik osztálytól kezdve tehát nem voltam már az a nagydumás kiscsaj, nem magabiztos léptekkel indítottam a napot, hanem óvatos csoszogással. Csak akkor szólaltam meg, ha a tanár felszólított. Később beilleszkedtem az egyik klikkbe, ahol végre hallathattam a hangomat, de ez akkor sem volt többé az igazi. A későbbiekben folytatódott a dolog. Átmentem gimibe, ahol szintén nem voltam az osztály legnépszerűbb arca, majd a suliváltás sem hozta meg a szerencsét, végül az egyetemen jöttem rá, hogy nem is akarom erőltetni. Ha valaki rám néz és azt gondolja, nem vagyok szimpatikus, akkor azzal én sem akarok beszélni. Azt hittem, csak ennyiről van szó, de egyik nap minden világos lett. Megtudtam, mi a véleményük rólam az embereknek és egy kis önvizsgálat után arra is rájöttem, hogy miért.
Az egyetem 20 fős csoportokba rendezett minket, aminek a lényege az volt, hogy minél jobban megismerjük egymást. Úgy éreztem, sokat beszéltem, reagáltam az eseményekre, nevettem, hiszen én ilyen vagyok. A nap végén azt a feladatot kaptuk, hogy írjuk le egymást egy szóval. Amikor rám került a sor, kíváncsian hallgattam a jelzőket. Hét óra együtt töltött idő után megkaptam, hogy csendes, visszahúzódó és visszafogott vagyok. Én. Nagyon elkeseredtem. Mégis hogy lehetne ez igaz rám, amikor állandóan mások társaságát keresem, buliképekkel vannak tele a közösségi oldalaim? Onnantól kezdve felfigyeltem a többi ember hasonló gondolkodásmódjára és valóban sokan így gondolják. Fiúk, akikkel randizom, lányok, akikkel együtt dolgozom és emberek, akikkel valamiért tárgyalnom kell. Ennek talán az az oka, hogyha úgy érzem, nem tudok beilleszkedni valahova, akkor inkább csöndben netezek a telefonomon vagy csak némán figyelek. Ilyen az, ha elnyomott extrovertált vagy. Introvertáltnak hisznek és azzá is tesznek.
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet. Ha együtt érzel velem, tedd fel magadnak a kérdést: ki véleménye a legfontosabb? Én is azt hittem, hogy másoké határoz meg engem, de ez butaság. Ha én kifelé fordulónak érzem magam, akkor nyilván az is vagyok. Ha jobban érzem magam társaságban, mint egyedül, akkor nem lehetek introvertált. Ha valakinek ez nem esik le és emiatt nem szeretne megismerni, az ő baja. Ti is úgy éljetek, ahogy nektek tetszik, úgyis ti tudjátok a legjobban, hogy milyenek vagytok.
Írta: Czár Fruzsina
