Már több mint tízéves a negyedikben megírt mesém, életem egyetlen meséje, amellyel egy Békés megyei versenybe neveztem be vele akkoriban. Nem túl nagyszabású maga a mű, ennek ellenére eléggé élvezhető: könnyed és egyszerűen érthető kis mese rengeteg a maga módján ironikus poénnal.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Fehérke nevű nyuszi, aki gyakran sétálgatott az erdőben. Egyszer csak sétálgatás közben furcsa neszt hallott. Odament és megnézte, mi lehet az. Ijedtében elszaladt, később mégis visszament, hogy szemügyre vegye. Rájött, hogy ez az ember egy vadász, kinek a kabátjára a neve is rá volt írva: Barna.
Szerencsére Barna nem látta meg Fehérkét, mert jaj, mi lett volna?! A mi nyuszink tovább barangolt, míg újra belebukott valakibe. Ez a valaki olyan volt, mint ő, tehát egy nyuszi. Fehérke illedelmesen bemutatkozott.
– Szia, Fehérke vagyok! És te ki vagy?
– Én Enikő vagyok, de a barátaim csak Eninek szólítanak.
A rövid ismeretség után hirtelen Fehérke elkiáltotta magát.
– Fussunk, fussunk, Eni, mert jön Barna, a vadász! Meneküljünk!
A menekülés sikerült is, hiszen egy kő mögött meg tudtak bújni. Kb. 1-2 órát tölthettek ott félve, csöndben, majd Enikő megtörte a csöndet.
– Ó, Fehérke, nekem még otthonom sincs!
– Szegénykém! De lakj nálam, szívesen befogadlak! – válaszolta erre Fehérke.
– Köszönöm, köszönöm!
– Gyere, megmutatom az új otthonodat, remélem, tetszeni fog! Erre gyere!
Az út 10-15 perc lehetett, míg odaértek.
– Nos, ez az a ház! – mutatja Fehérke.
– De nagy házad van! Egyedül laksz?
– Eddig igen, de ezután nem.
– És saját szobám lesz?
– Persze, Enikő!
– Kérlek, szólíts inkább Eninek, úgy jobban szeretem!
Telt, múlt az idő. A két jóbarát beszélgetését kopogtatás zavarta meg.
– Ki az?
– Simi vagyok, egy másik erdőből jöttem.
Fehérke kinyitotta az ajtót, erre Simi elkezdte a mondandóját.
– Új vagyok ebben az erdőben. Most ősz van, de hamarosan tél lesz…szóval…befogadsz?
– Nos, rendben, végülis rendes nyuszinak nézel ki! Gyere be! Én Fehérke vagyok, ő pedig Enikő, akit a barátai Eninek szólítanak. Te is hívd így, hiszen mi hárman barátok vagyunk, ugye? – fejtette ki véleményét Fehérke.
Később a nyuszik úgy döntöttek, hogy elindulnak élelmet és tűzrevalót gyűjteni. Bár szorgalmas állatkák ők, mégis nagyon-nagyon elfáradtak. Estére úgy aludtak, mint a bunda. Hiába, hosszú volt ez a nap.
Másnap ébredéskor mindenki boldognak tűnt. Örültek a közöttük szövődő szoros barátságnak. A legboldogabb mégis Eni volt. Hogy miért? Mert aznap volt a születésnapja. A többiek mind felköszöntötték őt, majd elénekelték a ’Boldog születésnapot’ című dalt. Később megbeszélték, hogy elmennek sétálni, kifújni a tegnap fáradalmait. Sétálgatás közben a semmiből tűnt elő Barna, a vadász. Barna meglátta a fejvesztve menekülő nyuszikat, és lövöldözni kezdett utánuk. Már úgy tűnt, hogy megmenekülnek, amikor Eni heves jajgatásban tört ki:
– Jaj, barátaim, megsérültem!
– Hol fáj? – kérdezte Simi.
– Gyere, segítünk, elviszünk! – mondta Fehérke.
– Nem, hagyjatok itt! Mentsétek az életeteket! – válaszolta Eni.
– Nem, nem hagyunk itt, hiszen a barátunk vagy! – mondta Fehérke és Simi.
Azzal megfogták Enit, hazavitték és ápolták, míg meg nem gyógyult.
A három nyuszi barátsága örökkön örökké tartott, míg meg nem haltak.
