Az elmúlt hetekben megismerkedhettetek Csokonai, Balassi és Kosztolányi verseivel is kicsit közelebbről. Erre a hétre egy, a suliban kevéssé favorizált, ám igen jelentős költő életművel ismerkedhettek meg: Berzsenyi Dánielével.
Berzsenyi első versei viszonylag későn kerültek értő kezek közé; egészen 32 éves koráig rejtegette írásait. Ebben az évben azonban Kis János soproni evangélikus lelkész az, aki felfedezi Berzsenyit, és küldi el a fiatal költő műveit Kazinczynak. Noha a széphalmi mester elismeréssel nyilatkozik Berzsenyi tehetségéről, az első verseskötet megjelenésére 1813-ig várni kell. Ennek ellenére kettejük kapcsolata igen erős, igazi mester-tanítvány viszony alakul ki köztük egészen addig, amíg meg nem jelenik a Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey Berzsenyi-recenziója. Berzsenyi ugyanis nehezményezi, hogy Kazinczy nem védi meg őt a recenzióban foglaltakkal szemben, így elhidegülnek egymástól.
Ugyanakkor Kazinczy elvitathatatlan érdemeként említendő, hogy Berzsenyi egyik legszebb költeményének ő adja a végleges címet: a konvencionális Ősszel helyett, A közelítő tél elnevezést.
Berzsenyit egyébként nem csupán Kölcsey bírálja, más kortársak megítélése is meglehetősen vegyes vele kapcsolatosan, elsősorban azért, mert Berzsenyi az átmenet költője. Verseiben a klasszicista vonások éppúgy megtalálhatóak, mint a romantikus utalások. Berzsenyi mégis Széchenyi kedvenc költőjévé válik, verseit, különösen a Magyarokhoz melyet Kodály meg is zenésít – című ódát idézi a Hitelben, naplójában, döblingi irataiban; felesége számára lefordítja németre.
Berzsenyi később érdemtelenül elfelejtődik, s újrafelfedezésére a Nyugat első és második nemzedékéig várni kell.
Az ötvenes években Berzsenyit, mint a nemesi megelégedettség és a nemesi hazaszeretet költőjét kiiktatják a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból. Rehabilitálása és a Berzsenyi-kutatás megindulása a ’70-es évek elejétől történik.
