Alkohol, cigaretta, drogok – egyre népszerűbbé válik kamaszok körében is a fogyasztásuk. A miértje elgondolkodtató, ám szinte megfejthetetlen, hogy jó családi háttérrel rendelkező egészséges fiatal miért kezdi bódítani, mérgezni magát. Avagy egy nehéz sorsú gyerek miért csak a különböző szerekben lát menekülést.
Péntek este felderítő körútra indultam Budapest utcáin Dáviddal, a 15 éves elsős gimnazista fiúval, hogy megbizonyosodjak róla, valóban jelen van-e mindennapjainkban a jelenség, miszerint „züllik a fiatalság”, vagy ez csak puszta humbuk, ijesztgetés.
Este nyolc óra, Kolosy tér. Már besötétedett. Ismerősökbe botlunk, így velük indulunk el, ahogy ők mondták, „gengelni”.
A társaságot két 16 és két 14 éves lány, két 18 éves és három 14 éves fiú, valamint a mi 15 éves Dávidunk képezi. Azt javasolják, először a „Deákra” menjünk alapozni. Az első „szakszó” az este folyamán, a Deák-ra. A jóhiszemű felnőttek, szülők semmit sem tudnak arról a Deák térről, amit a fiatalok emlegetnek, mert most nem a turisztikai látnivalóvalókról beszélek. Deák az, ahol a fiatalok egyesülnek, mielőtt „gengelni” indulnak. Nem véletlen, hogy pont itt. Ez az a hely, ahol minden boltban kiadják az alkoholt személyi nélkül, ahol minden dohányboltban elfelejtik megnézni, hogy elmúltál-e 18, és ahol minden sarokban egy fura kinézetű alak áll, aki bélyegeket osztogat, vagy vicces cigiket, porokat árul. Itt a fiatalság feltankol és megalapozza az este további hangulatát.
Dávidot kérdeztem, hogy ő mennyire részese ennek a züllött világnak, mint ivott-e már alkoholt, próbált-e már ki tudatmódosító szereket. Felnevetett, hiszen a válasz egyértelműen igen. Tovább faggattam. A rendszerességgel kapcsolatban már azt mondta, hogy „naponta dohányzom, hetente iszom, a többi pedig attól függ, hogy van-e”. Hogy függő-e? Merülhet fel bennünk a kérdés. Ő nem gondolja magát függőnek, mert úgy érzi, ha épp nincs a közelében fű, akkor nem – ahogy ő fogalmaz – „pattog”. Csak akkor használja, ha van.
De mikor van? Hogyan jutnak hozzá a fiatalok a drogokhoz? Mondhatni könnyen. Dávid is monoton hangon tette hozzá, hogy egyszerűen, hiszen van olyan kapcsolata, akin keresztül beszerzi, pláne hogy ő is „viszonteladó”.
„Tizenkét évesen kezdtem. Egyszer becsöngetett egy osztálytársam, és hozott magával egy srácot, akit nem ismertem. Együtt lementünk egy másik telkünkre és tekertünk egy dzsointot. Akkor elkezdtem kérdezősködni, hogyan lehet bekerülni, meg minden. Így kerültem én is az iparba.”
Útközben megálltunk egy tömbház előtt, ahol egy 8. osztályos lány csatlakozott a társasághoz. Kezében cigaretta és az első kérdése, miután mindenkit üdvözölt három puszival, hogy vettek-e már piát.
Érdeklődni kezdtem tőle a kezében lévő cigarettával kapcsolatban. Elmondta, hogy talán nyár elején gyújtott először rá egy táborban, ahol sok bagós volt. Innen már könnyen ment. Megkínálták, és ő kipróbálta. Ahogy mindenki más, úgy ő is az elsőt még nem tüdőzte le, csak köhögött tőle. A tapasztaltabbak rögtön kiröhögték és megjegyezték: „ha csak szopogatni akarod, akkor inkább mást szopogass. Így azóta megtanultam normálisan szívni”.
Ettől kezdve jöttek a sztorizgatások. Ki, mikor és hogyan tudott cigarettát venni. Szó volt még a WC-ben cigizésről, az óra alatti pálinkázásról és az iskolai szondáztatásról. De mindközül a legemlékezetesebb számomra az volt, amikor egyikük tanácsot kért, hogy mit vegyen barátja szülinapjára. Egyszerűen annyit válaszolt, ha nem múlt még el tizennyolc, vegyél neki személyit a Józsefvárosi piacon.
Visszafordultam Dávidhoz, hogy megtudjam, az elmondottakkal, történtekkel kapcsolatban, mit gondol. Egy olyan fiatalként, aki nem él ezekkel a szerekkel, a kapcsolata csupán annyi velük, hogy hallott már róluk, látott már olyan fiatalt, aki használja, a válasz az lenne, hogy gáz, megalázó ezek használata. De Dávid másként vélekedik, úgy gondolja, ez nem gáz, bár tudja, nem fogadják el, nem is tart igényt mások elfogadására.
A történeteket hallgatva megfogalmazódott bennem, hogy mit szólnak mindehhez a szülők és a barátok. Utóbbiak általában tudnak mindent – ha lehet úgy mondani, működik a cinkosság. Dávid szüleiről azt mondta, „azt nem tudják, hogy szórok, csak azt, hogy néha használom. Igazából múltkor előkapartak a szekrényem aljából egy morzsolót, ami tele volt fűmorzsákkal, de akkor sem igazán szóltak”.
Kissé megijedtem. Ezek szerint vannak, lehetnek olyan szülők, akik ennyire nem törődnek a gyerekükkel? Aztán végül elismerte, hogy törődnek vele szülei, küldték már elvonóra, vitték már különféle terápiákra, hogy leszoktassák.
Akkor vajon mi a jó benne, merülhet fel bennünk a kérdés. Miért érdemes kockáztatni egy fiatalnak a jövőjét egy-két beszívásért? Dávid maga adja meg a választ: „Az érzés, a hatás. Amikor beszívom, lenyugszom és minden jó lesz körülöttem. Semmi baj, semmi para.”
Eleget láttam, hallottam. Hazaindultam. Azt mondták, ők még maradnak, úgyis azt hazudták otthon, hogy a barátnőjüknél, haverjuknál alszanak, így nem keresik még őket a szüleik.
Azt hiszem, jogosan mondhatjuk, hogy egyre torzabb világban élünk, hiszen az, hogy egy 14 éves dohányzik és iszik nem normális. Azt is meg kell azonban említenünk, hogy nem ilyen minden kamasz. Csak vannak páran, akik ezen a rossz úton indultak el. Ki tudja, talán még ők is visszafordulhatnak. Egy biztos: általánosítani nem szabad, mert annál nincs bántóbb, amikor azt olvasom, hallom, hogy ilyen meg olyan ez a mai fiatalság, és kiállni se tudok igazán magamért, mert már meg sem hallják, hogy, nem. Nem mindenki ilyen.
Kovács Réka
Foto: dehir.hu
