Egyes kultúrák úgy tartják, hogy akit lefényképeznek, azzal a lelkének egy darabját lopják el. Szerinted ez csak misztikum vagy valóban lehet benne valami?
Az ausztrál tél kellemes volt, olyan, mint amikor hozzánk beszökik a tavasz, csak annyi különbséggel, hogy az emberek jeges üdítőket és fagyit fogyasztottak az utcákon, miközben a hőmérséklet a tíz fokot sem érte el. Ezen a napos délelőttön festményeket csodáltam egy melbourne-i galériában. Mivel Ausztrália nagyvárosaiban a galériák ingyenesek, akadály nékül bejutottam mindegyikbe, és megörökítettem minden alkotást, ami megérintette a lelkemet. Hétköznap volt, rajtam kívül csupán az iskolából elhozott egyenruhás diákok időztek a termekben, csoportokban üldögéltek a festmények előtt, s szorgosan jegyzetelték tanáruk szavait. Két osztály között elhaladva különleges festményekhez érkeztem. Az ausztrál őslakosok pontozott, színes képeit állították ki. Visszafojthatatlan vággyal emeltem fel masinámat, hogy hazavihetővé tegyem a látványt. Akkor még csend volt, minden derűs. Csak néhány diák meredt felém meglepett tekintettel. Ekkor már éreztem, hogy valami nem stimmel. Egy pillanatra oldalra néztem az ablaküvegbe, hogy lágy visszatükröződésében végigmérjem önmagamat, de nem láttam semmit, amiben kivetnivalót véltem volna felfedezni. Visszafordítottam tekintetemet a fényképező keresőjébe, s a gombra helyeztem ujjamat. Minden tökéletes és idilli volt. Megtaláltam a megfelelő beállítást. Ekkor, mintha a felhőtlen ég megdörrent volna. A semmiből méretes biztonsági őr támadt rám, hogy kikapja kezemből a fényképezőmet. Ekkor tudtam meg, hogy az őslakosok képeit nem szabad lefényképezni, mert úgy tartják, a lelküket lopjuk el a magunkkal vitt képen keresztül.
Az utazásom folyamán további megfigyelésekre is szert tettem. Nem csak festményeiket, hanem szent helyeiket és őket sem szabad lefényképeznie senkinek, mert féltik a lelküket. Átkokkal fenyegetik azt, aki akárcsak egy követ is el mer mozdítani szent helyeikről, mintha belőlük tépnének ki egy darabot. Egyik leghíresebb ilyen terület az Ausztrália közepén kiemelkedő vörös sziklák, amiket saját nyelvükön Uluru-nak és Olgák-nak neveznek.
A legtöbb bennszülött, az aboriginal-ek, már alkalmazkodtak a modern életmódhoz. Városokban élnek, és egyáltalán nem tűnnek ki Ausztrália vegyes nemzetiségű lakossága közül. Sokukat láttam az utcán felismerve őket jellegzetes arcvonásaikról. Találkoztam olyanokkal, akikből festő lett, megtartva ősi művészetük jellegét. Közülük sokan már nem viszolyogtak attól, ha fényképet kértem tőlük, de természetesen kérés nélkül biztosan haragos tekintettel néztek volna rám.
Az ausztrál őslakosok sokáig ragaszkodtak kultúrájukhoz, és csak nemrég kezdtek alkalmazkodni az őket kiszorító hódítók civilizált életéhez. Ezért alakult ki, hogy a fényképekhez is misztikus lélekrablást társítottak. Mint művészek, nagyon jól értették, mit jelent az alkotás. Festményeik készítése során egy darabkát beemeltek a lelkükből is. Ha jobban belegondolunk, minden festő így készíti műveit, olyan színeket, formákat és témákat választ, ami belőle fakad, így önmagát is belefesti képeibe. Az aboriginal-ek festik a testüket, és olyan ruhákat viselnek, amik őket jellemzik. Ez szintén egyfajta önkifejezés. Így lophatjuk el lelküket, ha véletlenül rákerülnek fényképeinkre – olvashatjátok az érdekes beszámolót a Publicer.hu-n.
kép: Publicer.hu
