Ujvári Zsolt természetfotós kalandos élete.
Már kiskorában is a virágokért, majd a rovarokért rajongott, s természet iránti szeretete azóta igazi szenvedéllyé vált. Ujvári Zsolt nyitott szemmel jár, sétáljon épp hazai tájakon vagy Tajvan őserdeiben. S még egy hatalmas pók vagy egy mérgeskígyó sem rettenti vissza attól, hogy megörökítse a tökéletes, soha vissza nem térő pillanatot…
Balszerencsés kezdet
Fekete Fanni: Mióta foglalkozol a fotózással?
Ujvári Zsolt: Gyermekkoromban nagyon sokat rajzoltam és festettem, szerettem kreatívan elütni az időt, aztán, ahogy szép lassan bekúszott a számítógép az életembe, ezek a dolgok elmaradtak. A kreativitás igénye megmaradt bennem, de azt hiszem, egyszerűen lusta voltam leülni, és órákat az asztal fölé görnyedve rajzolgatni, viszont 18 éves koromban megtaláltam azt a lehetőséget, amivel gyorsan és élvezhetően tudtam formába önteni azokat a dolgokat, amiket mindig is szerettem. 2003-at írtunk, akkoriban kezdtek elterjedni a digitális fényképezőgépek nálunk, Magyarországon, és ahogy egyre több barátomnál láttam ilyet, kedvem szottyant beruházni valami hasonló, de az akkori mércémmel kissé komolyabb fényképezőgépbe. Így hát az érettségi utáni nyári munkából bejött keresetem egy részét befektettem egy kis kamerába, amit onnantól kezdve szinte le sem tudtam tenni. Mindenhova követett, amíg egyszer el nem merült egy tóban… De a szenvedély megmaradt, így őt egyre nagyobb és komolyabb társai követték a kezemben.
F.F.: A természet iránti szereteted mire vezethető vissza?
U.Zs.: Nos, ez nagyon rég kezdődött, igazából azokra az időkre már alig emlékszem. A legtöbb kisfiút az autók érdeklik, én azonban kicsit eltértem az átlagtól. Ha bepattantam a kis zöld, pedállal hajtható Moszkvicsomba, általában az út csak az első virágokig vezetett, állítólag azok kötöttek le leginkább 2-3 évesen. Aztán ez az érdeklődés fokozatosan és erőteljesen átcsapott az állatok irányába, mindig is lenyűgözött az a sokféleség, amit akár egy kertben, vagy egy mezőn sétálva, a különböző rovarokat nézegetve tapasztaltam. Ekkoriban még rengeteget olvastam, főleg ismeretterjesztő könyveket. Imádtam David Attenborough könyveit, ezenkívül a szabadidőm jó részét a természetben töltöttem. Kiskoromban még édesapámmal, ahogy nőttem, főleg barátaimmal, vagy egyedül jártam az erdőket, tópartokat, figyeltem a legkülönbözőbb állatokat. Aztán ez a rajongás a középiskolában is megmaradt, biológia szakon végeztem, majd az ELTE Természettudományi Karán folytattam tanulmányaimat. 2009-ben sikerült diplomát szereznem a szívemhez legközelebb álló területen, az állatrendszertan, evolúció és ökológia szakirányon, majd a doktori képzést is ezen a vonalon folytattam, itt már egész biztos voltam benne, hogy komolyan gondolom. Végül ez a fajta szeretet a Magyar Tudományos Akadémián teljesedett ki, ahol már a legjobbakkal együtt kutathattam az élővilág sokféleségét: számos expedíción vehettem részt, így rengeteg új fajt fedezhettem fel.
F.F.: Tartasz valamilyen háziállatot?
U.Zs.: Természetesen az állatok az otthonomból sem hiányozhattak soha, mindenféle csúszómászó és szőrös jószág gazdája voltam már, ma pedig kaméleonok, gekkók, és egy madárpók él velünk.
Szemtől szemben egy viperával
F.F.: Előre megtervezed, hogy mit szeretnél fotózni, vagy a helyzet hozza?
U.Zs.: A jó fotósok előre terveznek, van a fejükben egy elképzelést, hogy mit, mikor, hogyan, milyen esemény közben, milyen fényben szeretnének lencsevégre kapni. Azt hiszem, hogy az én életemre általánosan jellemző a rendszertelenség, nagyon kevés, és csak nagyon indokolt esetekben vagyok hajlandó tervezni. Így van ez a fotózással is. Többször volt például, hogy célzottan szalamandra-túrát szerveztünk néhány barátommal, és bár az idő is jó volt hozzá, mégsem találtunk egy jószágot sem. Amikor viszont csak céltalanul sétálgattam az erdőben, vagy gyűjtőúton voltam a környező országokban, rendszeresen botlottam bele a szalamandrákba, így az a tapasztalatom, hogy ha valamit megtervezek, az még véletlenül sem jön össze. Így inkább a véletlenekre hagyatkozom, sosem tudom, mit fogok találni, de mindig igyekszem meglátni dolgokat, legyen az egy állat vagy egy jó pillanat. Sokan azt mondják, ehhez van igazán szemem.
F.F.: Hogy készítesz el egy képet? Mennyi időt vesz igénybe, mire sikerül elkapni a megfelelő pillanatot?
U.Zs.: Minden kép máshogy készül. Amikor megtervezem, mit szeretnék fotózni, akkor felkészülök, adott esetben hajnalban kelek, kimegyek arra a helyre, ahol megtalálom azt a pillanatot vagy lényt, amit keresek, beállítom az állványt, felszerelem a szűrőket, keresgélek, vagy egyszerűen csak várok. De hozzátenném, ez nagyon ritkán történik így. Ha konkrét célom van, akkor akár napokig is eltarthat, mire az megvalósul. Sokszor rengeteg képet készítek egy témáról. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, és előfordul, hogy 200 közül csak egy olyan fotót tudok kiválasztani, ami valóban tetszik. De van úgy, hogy egyszerűen séta közben észreveszek valamit, gyorsan csőre töltök, lövök, és néhány másodperc alatt megvan, amit megláttam, és szerettem volna megörökíteni.
F.F.: Gondolom, minden fotónak megvan a maga története.
U.Zs.: Az egyik kedvenc sztorim Tajvanhoz fűződik. Három hétre jutottam ki, és már a második napon kivittek az ottani kollégáim egy erdei kutatóközpontba, ahol gyakorlatilag egyedül töltöttem néhány napot. Az európai ember nincs kimondottan hozzászokva a szubtrópusi viszonyokhoz, én naivan nyitva hagytam a fürdőszobám ablakát. Éjjel, mikor visszaértem az erdőből, egy zuhanyon és alváson kívül nem sok egyébre vágytam, ám amikor benyitottam a fürdőszobába, egy hatalmas, majd’ tenyérnyi pók fogadott a mosdókagyló fölötti tükrön. Nem vagyok az a „magamról minden este féltucat tükörszelfit készítő” típus, de akkor úgy gondoltam, miért is ne próbálnám ki? Azért a biztonság kedvéért lezártam minden rést és nyílást, ahova a pók elbújhatott volna, de gondoltam, ilyen hatalmas jószág úgysem megy sehová, pláne nem gyorsan. Amíg ezekkel, valamint a kép elkészítésével molyoltam a sötétben, a pók természetesen két kattintás után leugrott a tükörről. Én kis híján eldobtam a gépet, őméltósága pedig nagyjából fénysebességgel berohant egy általam addig jelentéktelennek ítélt nyíláson a mosdókagyló mögé… Próbáltam aztán a zuhannyal kiönteni őt onnan, mert már csak azért sem kívántam egy fedél alatt tölteni vele az éjszakát. Azon kívül, hogy medencét varázsoltam a fürdőből, semmi egyebet nem értem el. Ez azért volt kínos, mert a fürdőszoba ajtaja mellett és alatt óriási rések voltak, ahol mindenféle megerőltetés nélkül sétálhatott volna át a pók. A szobámban pedig természetesen nem volt ágy, tehát a földön kellett aludnom… Így, miután első komolyabb szelfi-próbálkozásom kudarcba fulladt, maradt számomra két kép, meg a hajnalig tartó rettegés és a másnapi vörös szemek.
F.F.: Melyik fotódra vagy a legbüszkébb?
U.Zs.: Nehéz kérdés, talán az egyik tajvani bambuszvipera-portrémra. Hogy miért vagyok rá büszke? Sok természetfotós szereti mozgás közben, valamilyen különleges pillanatban megörökíteni az állatokat, hogy a kép több legyen egy tucat ismeretterjesztő fotónál. Nos, amikor egy apró, ám halálos mérgű kígyó teljesen nyitott szájjal, mindössze néhány centire az objektív frontlencséjétől épp a fényképezőgép felé harap, az talán egy ilyen pillanat. És mind látványában, mind kompozíciójában, mind az élesség tekintetében sikerült ezt jól megörökítenem, talán ez egy soha vissza nem térő alkalom.
F.F.: Tervezed, hogy kiállításon mutatod be a fényképeidet?
U.Zs.: Sosem gondolkodtam még kiállításon, sem pályázaton, bár szeretném megmutatni a képeimet a világnak, vagy legalábbis néhány embernek. Az a helyzet, hogy én egyszerű hobbifotós vagyok, nem vagyok benne azokban a körökben, akik kellő ismeretséggel rendelkeznek, és segíteni tudnának egy kiállítás létrehozásában. De az is lehet, hogy egyszerűen lusta vagyok ilyenekkel foglalkozni.
F.F.: Mi az ‘álomfotód’, amit még mindenképpen le szeretnél fotózni?
U.Zs.: Nem hiszem, hogy van ilyen, vagy ha mégis létezik, akkor rengeteg ilyen van. Nagy vágyam, hogy egyszer hosszabb időre eljussak Dél-Amerika esőerdeibe, ott pedig terített asztal vár fotótémák terén. Azt hiszem, ott szinte bármilyen téma megörökítése egy álom valóra válását jelentené. Nem egyszer volt már részem olyan állatokat lefotózni, amiket még soha senki sem látott előttem, de ezt mindig itthon, általában egy mikroszkóp alatt végeztem. Talán egy másik nagy álom válna valóra, hogyha egy új fajt a felfedezésekor, az eredeti élőhelyén, elsőként sikerülne lencsevégre kapnom.
Szerző: Fekete Fanni
(Fotók:Ujvári Zsolt)
