Elkerülhetetlen, hogy időről-időre ne vesszetek össze anyukáddal. Mindketten mást akartok, egyikőtök se akarja megérteni a másikat. És néha elhangzik a fájó és mindennél bántóbb szó: utállak.
Azt hisszük, komolyan gondoljuk – legalábbis abban a percben. Csak bántani akarjuk a másikat, amiért nem akar elengedni buliba vagy azt akarja, hogy takarítsak ki vagy vigyázzak a tesóra. Nem is tudjuk, mit okozunk ezzel.
Én évekkel később beszélgettem az anyukámmal ezekről a vitáinkról, amikor már teljes lett közöttünk az összhang. Amikor már tényleg nyugodt szívvel hoztuk fel egymás régi hibáit anélkül, hogy bármelyikünk kellemetlenül érezte volna magát miattuk. Akkor mondta el, hogy mennyire fájt neki akkoriban az az utálom szó és mennyire nem tudott mit kezdeni a fájdalommal, emiatt tűnt még idegesebbnek. Ráadásul nem tudhatta, hogy komolyan gondolom-e.
Persze, nem gondoltam. De fiatalon mond cifrákat az ember a tesójának vagy a szüleinek, ami valljuk be, butaság. Évekkel később már mi is csak nevetünk ezen, de már rég megbocsájtottunk a másiknak és megértettük azt is, hogy a másik miért mondta azt, amit mondott akkor.
Néha érdemes leülni beszélni a szülőkkel 😉