A két éve az A38-on is fellépett belga Balthazar egyértelműen az ország egyik legfontosabb zenekara. Ezt pedig elegáns kamarapopjuk mellett az is bizonyítja, hogy az alapító tagok saját jogukon, szólóban is rendszeresen maradandót alkotnak: februárban a basszusgitáros Simon Casier debütált Budapesten a Zimmermannal, szeptemberben pedig a frontember, Maarten Devoldere és Jinte Deprez hozza el a héjanászok dekadens intenzitását és az énekes Nick Cave-ből és Serge Gainsbourgból gyúrt crooner-alteregóját. Felparázsló cigarettavégek, noiros hangulatok, izzó szenvedély és ehhez illő kamarapop: ez a Warhaus.
Bár a Warhaus története szinte a Balthazar korai időszakáig nyúlik vissza, Maarten Devoldere tavalyig tudatosan nem mutatott semmit a szólóprojektjéből. Amikor viszont mégis, az egy, a szerelem és az éjszaka megfoghatatlan, ezért elmondhatatlan dolgai által működtetett, Twin Peakst idézően zárt és sejtelmes, kizökkent világot vetített előre. Amelyből felsejlett azért a frontember Tom Waits, Nick Cave, Leonard Cohen vagy Serge Gainsbourg iránti vonzódása is. Amikor pedig a zenekar tagjai megegyeztek, egy ideig csendben maradtak, hogy mindenki a saját projektjeire fókuszálhasson, ő is úgy érezte: itt az idő.
“Harminc éves vagyok. Ezzel az albummal lezárok egy fontos periódust az életemben. Az egész egy óda a szerelemhez, az azokkal járó dolgokhoz és azok megfoghatatlanságához. A szerelmes dalok egyfajta reklámok: megrajzolod egy nő portréját és valahol azt akarod, hogy a hallgató is szerelembe essen vele” – mesélte a We Fucked A Flame Into Beingről, melynek címét egyébként D. H. Lawrence klasszikusából, a Lady Chatterley szeretőjéből kölcsönözte. Zeneileg pedig az egész a kontrasztokra épül. “Imádom a kontrasztokat. Brutális kontra romantikus, archaikus kontra modern, nyers kontra alapvetően szenvedélyes, így tovább.” Dehát mi mást várhatnánk egy, a szerelem árnyoldalait megéneklő croonertől?
A debütalbum minden dala egy elnyomott csikk abban a hamutálban, ami igazából Marteen lelke. A Tinderstickst idéző árnyalt és kimunkált kamarapop számokban mesél az emberi kapcsolatok és találkozások kifürkészhetetlenségéről, miközben megmártózik az élettel járó dekadens intenzitásban és nemtörődöm apátiában is. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy szeptember 21-e feslett erkölcsű estéjén a Warhaus bemutatkozása a Duna hullámaival együtt hal majd el, egy nehezen feledhető koncert keretében.
