A suli első hetének tanára Vincze József, a Március 15. Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium történelemtanára, akit arról kérdeztünk a vele készült interjúban, hogyan lehet egy száraz anyagot is megtanítani úgy történelemből, hogy az hosszabb távon is megmaradjon a diákok fejében.
Mi az, ami a legjobban motiválhat arra egy diákot, hogy a tanári pályát válassza gimnázium utáni továbbtanulása során?
A kérdés belevág rögtön eme szakma közepébe és egy kis kitérővel máris válaszolok is. Anno az egyetemen többször is megkérdezték tanáraink, hogy ”hogyan is tanítják ezt ma a gimnáziumokban?”. Jómagam és még azok, akik erre a kérdésre válaszolni nem tudtak csak vonogattuk a vállunkat, hiszen mi a szakközépiskolában csak követ törni és kalapácsot reszelni tanultunk. Így sajnos én nem tudom elmesélni, engem mi motivált a gimi után, de azt, hogy a gyöngyösi Vak Bottyán János Műszaki és Közgazdasági Szakközépiskola után mi, na azt igen. Szüleim tanárok és a viszonylag normális pszichés fejlődésem során mintakövetőként nagyon megtetszett az ő tanári pályájuk. A Bottyánban Pádár Miklós tanár úrnak volt meg az a hatása, hogy ez igen, én is valami ilyet és valahogy így akarom csinálni. Így őket hármukat kell dicsérni, avagy átkozni – kinek milyen pillanatnyi töriátlaga szerint – azért, mert én lettem az ő történelemtanára.
A “miért” kérdésre a legjobb motiváció egy tanár jó példája lehet. Bár azt hiszem, nem találtam fel a spanyolviaszt. Ma egy fiatal vagy azért választ egy – a kérdést idézve- „pályát” mert ismer valakit, aki miatt ez tetszik/akarja, vagy választ egy munkát amivel jól keres. A kérdés itt válik érdekessé: olyan gimnazistákból lesznek/akarnak/kényszerülnek tanárnak menni, akik sohasem láttak még csak olyan iskolát sem, amiben valószínűleg tanítani fognak.
Így az igazi motiváció vagy a korábban már említett tekintélyszemély lehet, vagy … vagy nincs más ötletem.
Melyek a tanári pálya legnehezebb pillanatai?
Na, ezen kérdés miatt nem érdemes senkinek eme hivatást választani csupán „B” tervként. Nehéz pillanatból nagyon sok lesz, és sajnos kevés jó pillanat van, ami ezt ellensúlyozza. Ám a legnehezebb az, amikor végig kell nézni, ahogy saját magát lehetetleníti el egy diák. Akkor, amikor jön egy tehetséges gyerek. Nem, nem a magolós, hanem akinek van esze, logikája, tök jó intuíciói vannak, világít belőle a lehetőség arra, hogy legyen valami, ő meg tesz magasról az egészre. Bocsánat, de nehéz erről indulat nélkül beszélni, mert nekem ez a legnehezebb. Mert, aki a maga szintjén létezik, és éli meg a mindennapokat, azzal semmi baj. Senki sem mentett még életet azzal, hogy tudta a mohácsi csata évszámát. Ám, akiben ott a tehetség, és közben ő lázad apu és/vagy anyu ellen, és ő most jól megmutatja és a saját jövőjét vágja el, na, azt a legnehezebb végigasszisztálni. Jelenleg is három olyan diákom van, aki tehetségesebb annál, mint, amilyen én voltam az ő korukban, és az egyikük nagyon problémás gyerek. Nekem ez a legnehezebb.
Persze van még sok-sok nehézség, de arról inkább nem itt mesélek.
Ön szerint milyen előnyei és hátrányai vannak annak, hogy hogy a kétszintű érettségi rendszerében már sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a forrásközpontú történelemoktatásnak?
Hátránya azok számára van, akik úgy szocializálódtak az általános iskolákban, hogy csak magolni kell, „nevek, évszámok, fogalmak”. Nekik, akik egy virtuális fényképezőként használják a fejüket, nekik tragikus ez a forrásközpontúság. Itt bizony gondolkodni kell, értelmet, lényeget keresni – halkan mondom – logikusan következtetni. Ezért is van, hogy egy felnőttnek, aki néz híradót, és nem csak olyan újságot olvas, amiben celebek vannak a címlapon, nos, annak könnyűnek tűnik. Ám azt elfeledik, hogy gyermekeik nem néznek híradót, semmilyen újságot nem olvasnak.
Azok, akik már szétnéztek maguk körül, ne adj isten oda is figyeltek az órán, sőt még néha nem csak az arckönyv „hihetetlen, elképesztő, nem fogod elhinni, döbbenetes….” hívószavú cikkeit olvassák, azoknak könnyebb. Mondhatnánk úgy is, hogy próbálnak egy elméleti síkon mozgó tantárgyat gyakorlatiassá tenni.
Hogyan lehet a történelmet úgy tanítani, hogy a diákok a száraz tényeket is meg tudják könnyedén jegyezni hosszabb távon is?
Remélem ez az a pont, ahonnan a gyermekeim már nem olvassák tovább a válaszaimat, de rásegítünk kicsit: mostantól unalmasabb leszek, mint az Árpád-házi királyok második évszázada.
Semmi szüksége nincs egy mai gyereknek a száraz tényekre. Kb. akkora hatással vannak ezek a jelenségek a gyerekekre, mint Petőfire a születési helyének helyrajzi száma. Ahol történelmi szárazanyaggal tesztelik őket, ott is arra kíváncsiak, hogy meg tudnak-e tanulni szó szerint dolgokat, és hát a mohácsi csata évszámát gyakrabban tanítják az iskolákban, mint a „Hej mi a kő tyúkanyó kend a szobában lakik itt bent….” strófát. Itt jelzem: törtet törttel sem osztottam már vagy 15 éve, és a logaritmust sem alkalmaztam soha.
Nem a száraz tényeket kell megismerniük, hanem a tendenciát. Példaként, hogy ha rossz idő van és felmegy az élelmiszerek ára, akkor abból forradalmak lesznek, lásd 1848 vagy az arab tavasz. Az ember egyéni és csoportos viselkedése modellezhető a korábbi események alapján. Ezt tanulhatja meg és alkalmazhatja a saját életében is. Ja, mondjuk ehhez gondolkozni is kell.
Mennyire fontos a diákok személyes történelmének megismerése is amellett, hogy az emberiség és a magyarság történelmét megismerteti az oktatási rendszer?
Na ezzel a kérdéssel feladták a labdát.
Történelme olyannak van, ami már véget ért, befejeződött. A gyerekeknek története van, ami valójában szinte csak elkezdődik a középsuliban. Nem a jogban megfogalmazott két és három „H”-s dolog, mert az gyakran csupán mellébeszélés. A nehéz körülmények, filmbe illő sorsok, ellehetetlenült kilátások szövik át mindennapjainkat. Az ő történetük kapu lehet a történelem megértéséhez is. Igyekszem, igyekszünk ezeket megismerni, s elkezdeni megélni. Megélni azzal, hogy amennyire csak a diák szeretné és engedi nyíltan beszélünk, vagy beszélnek róla. Mert a legrosszabb az, ha a szőnyeg alá sepert dolgok lassan mérgezik az életünket. A legnagyobb bűnt az követi el, aki hallgat akkor, amikor szólni kellene, mert a legnagyobb katasztrófák is mindig így kezdődtek. Ahogyan a kórház a betegért, a tömegközlekedés az utasokért, az iskola a gyerekekért van. Ezt nagyon-nagyon sokan el szokták felejteni, bár ez már egy bonyolultabb, hosszabb és ami fő: egy másik téma.
Tudják, nem könnyű tanárnak lenni. Nem hiába nem a legnépszerűbb szakma. Mindenki ért hozzá, de csinálni nem sokan akarják. Akik akarják, azok sem mindig tudják, és sokunkat felőröl mindez. Azt, hogy milyennek kellene lenni, én sem tudom, csak teszem, amit tenni tudok. Kétségek és mosolyok kísértenek, amikor erre gondolok. Imádom az extrém példákat, mert ki kell mondani azt, amit ki kell. Szóval ha Jézusnak kellene tanácsot adnom, azt mondanám neki: HA munkát keres, legyen orvos, ha hivatást, akkor legyen történelemtanár.
Ajánlom a Vad Fruttik Lehetek én is dalának sorait.
“Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat
Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy
Mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel
Vagy lehetek én is az az egy
Az az egy”
Mindegy melyik, de valamelyik legyél.
Ez az én tanácsom.
