Miután véget ért a ballagásom, és az érettségin is túl estem, valahol egy kő esett le a szívemről, még is éreztem, hogy ezzel még nincs vége a kihívásoknak, hiszen fogalmam sem volt, hogy merre induljak tovább.
Az osztálytársaim egy része már rég leadta a jelentkezését valahová, volt akit fel is vettek álmai szakára, amikor én még csak lógtam a levegőben, mint egy jövőtlen gyermek. Mások már tudták, hogy milyen képzésen, tanfolyamon szeretnék folytatni tanulmányait, de persze olyan diákok is voltak, akik szívesen maradtak még otthon egy-két évig azért, hogy pihenjenek vagy dolgozzanak, esetleg otthon képezzék magukat valamiben.
Bár elképzeléseim voltak arról, hogy mit csinálnék szívesen, egyiket sem éreztem úgy igazán a magaménak. Már akkor is nagyon érdeklődő és nyitott voltam a világ felé, de mindenhez csak egy kicsit értettem.
Azt mondják, hogy a Világ hatalmas és teli van lehetőségekkel. Ezt nem tagadom, még is azt éreztem, mintha mindenhol akadályba ütköznék, és az én nagyvilági lehetőségeimet ellehetetlenítenék.
Három államilag támogatott helyre jelentkeztem, abból sehová sem vettek fel, de ezen nem is lepődtem meg. A tanárképző alkalmassági tesztjén a harmadik fordulóban estem ki, miután meghallottak énekelni… Hát igen… hiába szeretek énekelni, ha idehaza még a kutya is felszegi a fejét a hangomra, majd pedig behúzza fülét-farkát. Mindenesetre ebből is látszik, hogy a jelentkezőlapot is úgy töltöttem ki, mintha csak a lottó számokat jelölgettem volna be a lapon.
Sosem voltam az a diák, aki már az első évtől elkezdte volna tervezgetni a jövőjét. Nem tettem le emelt érettségit, de még az idegen nyelvű nyelvvizsgát sem. Pedig megtehettem volna, hiszen jó tanuló voltam. Ellinkeltem a dolgot. Egyszerűen csak vártam a csodát, hogy jön majd egy mélyről jövő ihlet és egy jó lehetőség. Ez egy mesebeli elképzelés volt.
Tehát az államilag támogatott suli ugrott, fizetősre pedig nem mehettem, mert nem volt meg hozzá az anyagi hátterünk. Az a két és fél hónapnyi nyár, amit alkalmi munkákkal töltöttem, szintén hamar eltelt, de még mindig csak úsztam az árral, mint akit sodornak a hullámok, de hogy hová, azt én magam sem tudtam.
Augusztus utolsó heteiben felhívtam egy iskolát, ahová az egyik volt középiskolás osztálytársam jelentkezett. Az a képzés, amire eredetileg mentem volna, nem indult el, miután nem jelentkeztek rá elegen, így hát nem maradt más, mint a „B” tervem. Elkezdem újságírói tanulmányaimat, több mint 50 másik diák és a volt osztálytársam társaságában. A két év alatt sokan lemorzsolódtak. A kezdeti létszámnak kevesebb, mint a fele végezte el a képzést.
Ami azt illeti, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó döntést hoztam. Egyszerűen csak megragadtam azt, amiről úgy gondoltam, hogy van hozzá némi érzékem és mindeközben azt reméltem, hogy a két év alatt, majd megfogalmazódik bennem, hogy mit is szeretnék valójában csinálni. Nem tévedtem, mert ez így is történt. 🙂
Tudom, hogy most közületek is sokan bizonytalanul állnak a jövőhöz. Nem tudjátok, merre induljatok vagy, hogy amerre indultok, az jó döntés-e. A tapasztalatom még is az, hogy az élet mindig oda vezeti az embert, ahol éppen lennie kell és, ha majd tovább kell állnia, arra is megadja a lehetőséget.
Azoknak, akiknek most fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek a jövőjükkel, azt tanácsolom, hogy gondolják át, mihez értenek és, hogy azok közül, mi az, amit szívesen csinálnának.
Rengeteg tanfolyam indul és a két-három éves képzések alatt már kialakulhat a diákokban egy-két konkrét elképzelés. Ráadásul ha azt követően valaki még is tovább szeretne tanulni, akkor az plusz pontként is beszámítható a felvételiknél. 🙂
De ne feledjétek, sosem árt előre tervezni és elgondolkozni azon, hogy mi lesz az érettségi után, hogy aszerint építhessétek a saját jövőtöket. 🙂
Fotók: tumblr.com, cdn29.elitedaily.com, weheartit.com
