A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben tanít Deák Magdolna, az Év Tanára versenyünk következő jelöltje, aki magyar nyelv és irodalmat, pedagógiai kommunikációt, módszertant tanít az oktatási intézményben. Jelölésénél a következő információkat kaptuk a jelölőjétől:
“Évek óta szervez Erdélyben szónokversenyt magyar anyanyelvű diákoknak, szívügye a tehetséggondozás és a magyarság megőrzése.”
A továbbiakban a tanárnővel készült interjú olvasható.
Mi motiválta, hogy a tanári pályát válassza? Mennyi ideje tanít?
Gyerekkoromban gyakran játszottam el a tanárszerepet: gondosan naplót vezettem, általánosokat számoltam, követtem képzeletbeli osztályom – babáim, családom, rokonaim, ismerőseim – fejlődését. Ez az érzés bukkan fel újra és újra évzárók előtt, amikor a statisztikákat számolom. Bármennyire furcsa, élvezem. Hisz most már a valóságban mérhetem, figyelhetem, s kiértékelhetem, hogy diákjaimnak sikerült-e javítaniuk, képességeikhez mérten fejlődniük. Ugyanakkor mindig voltak olyan tanáraim, akikre felnéztem, akik hatottak rám, alakították személyiségem. Gyerekkoromban a tanárszerep a könyvvel, a kultúrával, egy különleges világ élményével is összekapcsolódott. Szerettem olvasni, sokszor elemlámpával is, paplan alatt. Mindig hatottak rám az iskolatörténetek. Ma is ugyanolyan kíváncsisággal olvasom azokat: akár Leiner Laura Szent Johanna gimi vagy Ottlik Géza Iskola a határon vagy Garaczi László Pompásan buszozunk című regényeit. Szívesen foglalkoztam, játszottam a gyerekekkel is.
Valószínű ezek voltak gyerekkoromban azok a jelek, amelyek e pálya felé mutattak. A döntő motivációs tényező mégis egy 10. osztályos emlékem: az irodalomtanárnőm, miután Vörösmarty A merengőhöz című versét elmondtam, rákérdezett arra, hogy nem gondoltam-e. Attól kezdve egyre többet gondoltam rá, s tekintettem e vágyaim távolába. S egyre tudatosabban kezdtem felkészülni rá, hiszen akkor még felvételizni kellett. Az egyetemen a pedagógiai gyakorlat alatt szerzett tapasztalatok még inkább megerősítettek abban, hogy ez az én utam.
20 év után is ezt érzem, a helyemen vagyok. Örömforrás számomra. Lelkesít. Az egész világ így került a birtokomba.
Milyen módszereket tart a legmegfelelőbbnek és melyeket alkalmazza az órákon?
Állandóan kísérletezem. Sokmindent kipróbálok. Újítok. Ezt nem csak a diákok érdekében teszem, hanem önmagam tanári, mentális egészségem, kreativitásom megőrzése, szakmai fejlődésem érdekében is. Azt tapasztalom, ha én komolyan játszom, a diákjaim is követnek. Ha nem mással, a rácsodálkozó szemükkel, hogy még ilyenekért is lehet lelkesedni.
A kooperatív tanulási módszereket ötvözöm a dráma- és élménypedagógiai módszerekkel. Az RJR modell szerint építem fel az óráim. A ráhangolódás mozzanatát nagyon tudatosan kidolgozom. Benne az érzelmi motivációt különösen fontosnak tartom. Gyakran kezdjük gyors tapssal az órát, melynek ritmusjátékával érzelmeinket is kifejezzük, de ugyanakkor mozgósítjuk energiáinkat. Minden mindennel összefügg elvét vallom. Ebben az esetben azt is jelenti, hogy az órán való részvételünk sem lehet független az életünktől. Sem tanárnak, sem diáknak. S egyik legfontosabb célunk, Dsida Jenő szavait parafrazálva, hogy irodalomórákon ráleljünk, szembesüljünk önmagunkkal: szépségeinkkel, gondolatainkkal, problémáinkkal. Nagyon gyakran alkalmazom azt is, hogy jelzem, éppen milyen képesség, készség fejlesztésére irányul a tevékenységünk. Egy verssel való bíbelődés kapcsán nemcsak műveltségbeli és szaktudást gyűjtünk, hanem nyomon követhetjük, hogyan fejlődik szövegértő, lényeglátó, gondolkodási képességünk, valamint esztétikai látásmódunk.
Szeretem a pókháló-, fürtábrát, gondolkodás- és jellemtérképet, ötsorost, a T-és szemponttáblázatot, a tíz mondatos kritikát. Minden olyan módszert, ami a logikus gondolkodást elősegíti, az összefüggéseket modellálja. De azokat is alkalmazom – a hárompercest, a kettéosztott naplót, az irodalmi levélt, az olvasónaplót –, amelyek a kreativitásukat, a részletek szépségében való elmerülést is elősegítik, valamint a szavak összerakásának művészetét, szövegalkotási készségüket is fejlesztik. Az olvasónaplót valóban naplószerűen kell vezetni: szubjektív élményekkel, reflexiókkal, az olvasási szokásaik, körülményeik leírásával. Van, aki szereti, van, aki nem. Volt olyan is, akit meg kellett kérjek, hogy könyörüljön rajtam, s írjon kevesebbet. De volt olyan is, aki nem szívesen írt. Neki most kitaláltam, hogy kisfilmben, vagy bemutató formájában dolgozza föl a kijelölt, elolvasott könyvet. Vagy csak egy motívumra figyeljen. Vagy szóban bemutassa. A lényeg, hogy olvasson. Ebben hajthatatlan vagyok. Sokféle könyvet, szöveget felkínálok a számukra, együtt is részleteket felolvasunk, közösen is megbeszéljük, feldolgozzuk. Van, aki olvas, van, aki még mindig nem. A döntés az övé, s vállalnia kell a következményét. Nem csupán a rossz jegyet, hanem hogy kimarad a kollektív élményből. S abból a felismerésből, hogy sikerült legyőznie ellenérzéseit, irtózását az olvasással kapcsolatban, lustaságát, olvasási nehézségeit.
Igyekszem nem engedni, hogy megmaradjon ebben az állapotban. Létrehoztam a Magyarórák Olümposza Facebook-csoportot. Mindenféle olvasnivalót küldök nekik: nektárt az istenek asztalára. Vagy író-olvasó találkozóra, színházba viszem őket. Verses-zenés-dramatizált műsorokat állítunk össze együtt. Most éppen az egyik IX. osztály szoborjáték segítségével (melynek ötletét a Szent Johanna gimi regényből kaptam) dolgoznak föl csoportokban egy-egy Dsida-verset, holnap lesz a bemutatója a 10 éves találkozóra jövő véndiákok fogadásának tiszteletére.
Kutatói munkára is ösztönzöm őket, hisz minden mindennel összefügg: az irodalom ablakot nyit meg számunkra a történelem, pszichológia, vallás, művészettörténet, filozófia felé. A Szimbólumtár állandó forrásunk. Tanulmányokat is olvasunk. Természetesen differenciáltan. Ennek érdekében olvasásprojekteket dolgoztam ki.
Rengeteg érvelési gyakorlatot végzünk. A retorikai képességük fejlesztésével indul az évünk IX. osztályban is. Célom ez által a beszédbátorságuk, kiállásuk fejlesztése is. Véleményük kifejtése, vállalása. Szóbeli feleletüket is háromperces szónoki beszéd formájában kell előadniuk. Nagy hangsúlyt azért is kap iskolánkban a szónoklattan, mert mi szervezzük a Kossuth-szónokverseny erdélyi fordulóját (immár XVII. alkalommal), s erre is készülni kell. Fejtsd ki, magyarázd, miért – kulcsszavak, amelyekkel minden diákom gyakran szembesül füzetében, a felmérők, dolgozataik lapjain. Fontosnak tartom, hogy folyamatosan, szinte mondatonként visszajelezzek nekik, megnyissam gondolataik kapuit. Gyakran javítom kétszer fogalmazásaikat, javaslataim alapján lehetőséget kapnak a hibajavításra, gondolataik alakítására. A végső jegyet a második változatra kapják. Ritkán dönt úgy egy diák, hogy nem írja újra.
És szeretem a színes lapokat, melyeken az irodalmi szövegek színes világát ragasztják füzetükbe, életükbe. A jegyzeteket tartalmazó cetliket, füzetbe ragasztott borítékokat, bármit, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy irodalomfüzetüket élvezettel lapozzák, tanulják. Van, aki megtartja, van, aki nem. S ez a nem, Madách szavaival az “az élesztő”, mely engem “forrásba hoz”.
Mennyire tartja fontosnak a jó tanár-diák viszonyt?
Nagyon fontosnak tartom. Alapkövetelménynek érzem. Hisz alapvető emberi érzésünk az, hogy “jónak lenni jó”. Jónak, vagyis jó embernek, tanárnak/ diáknak, akivel együttéreznek, akit megbecsülnek, értékelnek, szeretnek. Diák is, tanár is erre vágyik. Hogy „megfelelő, használható, helyes, korrekt, kiváló, remek, nagyszerű, ideális, kedvező, optimális, szuper, kitűnő, kifogástalan, pompás, zsír” (szinonimaszótár.hu) legyen. A jót keressük mindenben, s mindenkiben. A jó épít, teremtő erő. Így a tanár – diák viszonyt sem lehet másképp működtetni. A jó viszony nélkül nem lehet fegyelmi problémákat sem megoldani, önálló tanulásra motiválni, hitelesnek lenni. A jóság hatalom. Ha ezt nem felejtenénk el, könnyebb lenne az életünk.
A jövőben milyen változtatásokat szeretne véghezvinni?
(továbbképzések, módszertani változások stb.)
Sok tervem van. A továbbképzéseken való részvétel számomra természetes. A 2017-2018-as tanévben öt képzésen vettem részt, s egyiken sem azért, mert kötelező volt. Számomra ez a szó ebben a kontextusban nem létezik. Ami a leghasznosabb volt, az a Magyartanárok Egyesülete által szervezett kassai, valamint felnőtteknek szóló helyi színjátszó képzés volt. Körzeti módszertani felelősként eddig is szerveztem továbbképzőket, konferenciákat magyarországi, valamint helyi előadókkal. A jövőben is tervezem. Ennek megvalósítása érdekében folyamatosan pályázom, szponzorokat keresek. A következő tanév októberében is megszervezem az erdélyi Kossuth-szónokversenyt, immár 18. alkalommal, mely kétnapos, nyelvi és/vagy pedagógiai tudományos konferenciával, valamint író-olvasó találkozóval. Egyik alkalommal az írók, költők feleségeit is meghívtam, a nő az irodalomban volt a téma, s az, hogyan válnak a hétköznapok irodalommá. Nagy sikere volt. Az iskolában nagyon szeretném újraindítani a Bopéta iskolaújságot. Megszervezni a Diákszövetséggel együtt, hogy minden hónapban egy-egy osztály gondoskodjék az évfordulók megünnepléséről, a faliújságon való megjelenítéséről, kreatív módon. A Bod Péter Nyelvkör további működtetése is célom. A Szóbohók színjátszó körrel egy színdarab megtanulása. Már nagyon kérik. Valamint egy hosszabb távú olvasásprojekt beindítása az újoncokkal. Saját szakmai fejlődésem szempontjából távlati célom módszertani leírásokat, tanulási egységek terveit közzétenni, szaklapokban megjelentetni.
Ön szerint egy tanárnak a tanításon túl milyen feladata van a diákokat érintően?
E kérdésnek több vetülete van. Ma már tanítani nem lehet, nem is érdemes nevelői tevékenységek, munka nélkül. Ebben a folyamatban benne kell legyen mind a tanár, mind a diák személyisége. Gondolom, az előző kérdésekre adott válaszomból a személyiségfejlesztés központba helyezése kiderült. Ha viszont azt jelenti a kérdés, hogy a tanítás, vagyis az iskolából való kilépés után van-e feladatunk, kötelezettségünk a diákokkal szemben, a válaszom látszólag ellentmondásos, egymást kizáró: nincs és van. Nincs, ha arra gondolunk, hogy az iskolán kívüli világa az ő magánszférája, amelybe megtiszteltetés, ha megengedi, hogy betekintsünk. Nincs abból a szempontból, hogy önálló életet él, s míg kiskorú, a szülei felelnek érte. Nincs, ha magunkra is figyelünk, a mi életünk szentségére, egyszeriségére, hétköznapiságára. S mégis van, ha arra gondolunk, hogy az iskolán kívüli tevékenységeknek az ő személyisége, valamint az osztályközösség alakulása szempontjából mennyire fontos. Gondolok itt természetesen a kirándulásokra, színházi előadások, valamint kiállítások megtekintésére, különféle kreatív programokban, projektekben való részvételre. Tehetséggondozást,versenyekre való felkészülést, felzárkóztatást sem lehet csak tanítási órákon végezni. Az irodalmi műsorokban való szereplés több időt igényel. Ez nyilván többletmunkát is jelent számunkra, sokszor belefáradunk, de az eredmény minden területen kárpótol. Az iskolán kívüli kapcsolattartást, információátadást nagy mértékben megkönnyíti a világhálón való találkozásunk is. Külön csoportom van az osztályommal, a IX.-esekkel, valamint a szülőkkel.
Pedagógusként mit tekint a legnagyobb sikerének?
Azon gondolkodom, hogy van-e leg… S kiemelhetek-e csak egyet. Inkább többről beszélek.
Ha önmagamra gondolok, azt említem sikernek, hogy a pedagógusi pályám 20 éve alatt képes voltam a folyamatos szakmai, emberi fejlődésre, megújulásra. S nem veszítettem el a hitem abban, hogy van értelme, presztízse munkámnak.
Ha a közösségi sikerekben gondolkodom, az egyik mindenképp a 2012-2013. tanévben megszervezett Olvasásprojektem volt, melyben az egész iskola részt vett. Minden osztálynak kijelöltem egy 20. századi, illetve kortárs szerzőt, akinek – előre kijelölt feladatok alapján – az életművét kellett tanulmányozza nemcsak az osztály minden tagja, hanem az osztályfőnök is. Sok érdekes feladat volt, a legkedveltebbnek az egy mű dramatizálása bizonyult, a leghasznosabbnak, kreatívabbnak pedig az, hogy portfóliót, bemutatót vagy kisfilmet kellett készíteniük a diákoknak. Iskola szinten is versenyeztek az osztályok, majd megye szinten a tanfelügyelőség által meghirdetett Iskola Másképp Hét legjobb tevékenysége versenyen a Kultúra kategóriában az I. helyet szereztük meg, s ezáltal mi képviseltük Kovászna megyét az országos versenyen, ahol a népszerűségi szavazatok alapján II. helyen álltunk. A legnagyobb sikert mégis e folyamatban a kollektív élmény jelentette. Akkor mindenki olvasott. Ezt követő években a IX. és X. osztályosokkal két olvasásprojektet is szerveztem. E projektek leírása egy szakmai kiadványban is megjelent, valamint a BBTE honlapján: http://www.editura.ubbcluj.ro/bd/ebooks/pdf/1863.pdf
A másik sikeres közösségi tevékenység a Szóbohók színjátszó csoportunkkal való élményem. A Látjátok feleim c. dramatizált verses-zenés-táncos összeállítással felléptünk nemcsak a Bod Péter Napok keretében megrendezett erdélyi Kossuth-szónokverseny záróünnepségén, hanem bemutattuk Sátoraljaújhelyen is a Kárpát-medencei Kazinczy-verseny megnyitó ünnepségén, valamint Debrecenben testvériskolánk, a Kölcsey Ferenc Református Gyakorló Iskola gálaműsorán. Nagyon megható volt, amikor teljesen ismeretlen emberek, magyarországiak, valamint határon túliak gratuláltak, s azt kérdezték, hogy drámatagozatosok vagyunk-e, vagy a színművészeti főiskoláról érkeztünk-e. Nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy X– XII.-es diákok közül verbuválódott a csapat, s vannak közöttünk nemcsak tanítóképzősök, hanem matematika-informatika szakosok is.
A harmadik pedig mindenképp az, hogy iskolánkból egyre több diákot sikerült ösztönöznöm és továbbjuttatnom az országos, sőt nemzetközi szintű anyanyelvi és irodalmi versenyekre (Aranka György országos Nyelv – és Beszédművelő Verseny, Kolozsvár; Kazinczy-verseny, Győr és Sátoralajaújhely; Hermészkedő országos Alternatív Irodalmi Verseny, Barót; Kossuth-szónokverseny, Kézdivásárhely, Budapest; Eötvös-szónokverseny, Budapest; TUDEK, TUDOK, változó helyszín; Kriza János országos Ballada- és Mesemondó Verseny, Sepsiszentgyörgy; Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny). Ezekkel a versenyekkel, a felkészülés során szerzett közös élményekkel indult el egyik diákom a költővé, irodalomkritikussá válásának, valamint a kortárs irodalom megszállott kutatásának útján, s többen is a pedagógusi, magyartanári vagy más szakmában való kiteljesedés, önmegvalósítás útján.
Melyek a tanári pálya legnehezebb pillanatai?
Számomra az időhiány. Azok a pillanatok, amikor megszólal a csengő, s úgy érzem, hogy csak abbahagyni tudom, de nem befejezni a témát. Ez szubjektív időélmény. S nem a tananyag túlzsúfoltságára gondolok. Hanem arra, hogy az irodalomtanításnak, módszertannak, (pedagógiai) kommunikációnak annyi ága-boga van. S annyi mindent meg kell figyeljünk, tanuljunk, érezzünk az égigérő fa mászása közben. Hisz annyi meglepetést, szépséget tartogat. S annyi akadályt, amivel meg kell küzdeni. Az interaktivitás során ezt is átéljük.
Hogyan reagálhat egy tanár a kínos helyzetre?
Kíváncsisággal. Végtelen türelemmel. Megérteni akarással. Én-üzenetekkel. Hallgatással. Szeretettel.
Pályakezdő koromban éreztem helyzeteket kínosnak (fegyelmi problémákat, ellenállást, szóbeli agressziót). De akkor én is kínlódással, tapasztalatlansággal, bölcsesség hiányával tele voltam.
Ma már nagyon ritkák ezek a helyzetek. Ez talán abból is fakad, hogy pedagógiai iskolában dolgozom, egy nagyon jó közösségben, ahol természetes az egymásra figyelés, egymás megbecsülése. Aki ellenségképpel érkezik ide, az is átalakul.Ám az is az oka, hogy már nem érzem kínosnak ezeket a helyzeteket,
“hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével.”
(Kosztolányi)
Ezt a mögöttest próbálom abban a helyzetben megérezni, átlátni. Erre mindig kíváncsi vagyok és leszek…
