Bár egy háborúnál borzasztóbb, testet-lelket felőrlő katasztrófát nehéz elképzelni, számtalanszor előfordult az emberiség történelme során, hogy nevetséges okokból vesztek oda ártatlanok!
Lássunk hát pár példát!
FOCI
A labdarúgás közismerten szélsőséges indulatokat tud kiváltani a kedvenc csapatukért élő-haló szurkolókból. Ennek igazolására keresve sem lehetne jobb példát találni az El Salvador és Honduras között vívott, úgynevezett százórás háborúnál. A két ország kapcsolatát hosszú éveken keresztül mérgezte, hogy jókora, de relatíve gyér lakosságú Hondurasba százezrével menekültek jobb megélhetésben reménykedő, éhező munkanélküliek. Végül egy 1969. június 27-én lezajlott, El Salvador 3:2 arányú diadalával végződő meccset követően végképp eldurvult a helyzet. A mérkőzés utáni nacionalista hecckampányok lángjai olyan magasra csaptak, hogy 1969. július 14-én a győztes lerohanta a vesztest. Ugyan a térség politikusainak közbenjárására az agresszor július 18-ára lecsillapodott és kivonta erőit, ez már nem hozta vissza a háromezer, nem kis részben civil áldozatot.
FÜL
Egy bűnöző becsületéért és más haramiák védelméért halálba küldeni tízezreket elsőre rossz viccnek tűnhet, de a „Jenkins füle háború” pontosan emiatt robbant ki. 1731-ben a spanyolok megunták, hogy a brit kereskedők a nekik tett engedményektől vérszemet kapva ipari méretekben csempészik be portékájukat a fennhatóságuk alatt álló amerikai gyarmatokra. Nem volt mese: hogy példát statuáljanak, és örök időkre elvegyék a próbálkozók kedvét! A rend éber őrei nemes egyszerűséggel lemetszették egy bizonyos Robert Jenkins nevű svindler egyik fülkagylóját. Az ügy ott és akkor feledésbe merült – elvégre a férfi távolról sem volt angyalka. De bő hét évvel később újra előkerült, és erőtlen, eleve kudarcra ítélt diplomáciai kísérletek után kezdetét vette az 1739-től egészen 1748-ig tartó, váltakozó intenzitású haddelhadd. A két oldalon összesen körülbelül harmincötezer ember halt meg, tűnt el, vagy vált nyomorékká, és közel hatszáz jól felszerelt hadihajó süllyedt a tenger fenekére.
MALAC
Záróakkordként, cikkünk aligha lenne teljes a Disznóháborúként emlegetett, 1859-es incidens nélkül. A vitatott hovatartozású San Juan szigetcsoportot az amerikaiak és a britek is a sajátjuknak tekintették, ezért a legkülönfélébb alakok telepedtek meg az összesen 440 négyzetkilométer kiterjedésű földdarab-hálózaton. Köztük volt az USA-ból ideköltöző, kenyerét farmerként kereső Lyman Cutlar is, aki egy nap golyót eresztett egy terményeit megdézsmáló, jókora fekete sertésbe. Az állat gazdája, az ír Charles Griffin ettől természetesen éktelen haragra gerjedt és nem volt hajlandó elfogadni a szomszédja által felajánlott, tisztességesnek mondható tíz dolláros kompenzációt. A kárhoz mérve csillagászati összeget, száz ropogós zöldhasút akart kicsikarni a profin célzó gazdából. Ő azonban arra jutott, hogy inkább megkíméli az erszényét és egy vasat sem fizet, mire a brit korona ott állomásozó fogdmegjei azzal fenyegették meg, hogy le fogják csukni. Cutlar nem teketóriázott. Azonnal segítséget kért az övéitől, és kisvártatva, összesen kétezer-hatszáz, más-más nemzetiségű katona nézett egymással farkasszemet a régióban. Szerencsére itt happy end lett a történet vége. A nagyhatalmak még időben észbe kaptak, és mivel senkinek sem hiányzott egy kabaréba illően komikus-piti indokkal kirobbanó vérfürdő, tapasztalt tárgyalóik elsimították a konfliktust. Így egyetlen bakának sem kellett azért idő előtt fűbe harapnia, mert egy elcsatangolt, torkos disznó rossz helyre tévedt.
Gera Krisztián
