Tudod a választ a tanár kérdésére, mégsem rakod fel a kezed? Más a véleményed a dologról, mégis az ellenkezőjét állítod? Vajon meghibbantál? Nem kell aggódni, erről szó sincs, csupán a szociálpszichológiai jelenségek megtréfáltak.
Mindenki, aki járt iskolába – tehát része volt egy adott csoportnak – megfigyelhette már magán, hogy egészen más egy kollektíva tagjaként, mint egyénként megnyilvánulni. Akaratlanul is a csoportnormákhoz, azaz a csoport magatartásának és működésének szabályaihoz próbálunk igazodni – vagy annak megfelelően, vagy attól eltérve, de mindenképpen az az irányadó. Ez pedig olyannyira meghatározza a saját viselkedésünket, hogy sokszor a racionális döntéshozás látja kárát ennek.
A tanár kérdez, kínos a csend, te pedig tudod a helyes választ, mégsem mersz jelentkezni. Ennek persze rengeteg oka lehet, aminek nincsen mélyebb magyarázata: nem vagy biztos a válaszban, inkább meghúznád magad, mert éppen a pad alatt Angry Birds-özöl, vagy éppen annyira nem érdekel az óra, hogy nem szeretnél fölösleges kézmozdulatokat tenni. Ha viszont előbb inkább feszengve körülnézel, és vársz valamire, majd enyhe csalódottság kerít hatalmába mikor más elvitte előled a dicsőséget, akkor már komolyabb csoportdinamikai folyamatok játszódnak le. Ennek az úgynevezett önbeméréshez van köze, ami elsősorban akkor nagyon hangsúlyos a viselkedésben, amikor az óra eleje van, vagy új tanár kerül a képbe. Az önbemérés egy sajátos módszer arra, hogy a diák a csoportnormáknak megfelelően viselkedjen. Ezt azzal éri el, hogy először „leméri” társain, hogy az ő válaszukra milyen reakciót ad a tanár, azaz mi a csoportnormának megfelelő válaszadási technika. A későbbiekben ehhez tudja igazítani saját válaszát, és lehet, hogy a következő kérdésnél már bátrabban emeli fel a kezét. A fent említett idegen tanár esetében például különösen igaz ez: először azért nehéz jelentkezni, mert a csoport egyik új eleméről van szó, aki ráadásul a hatalmat is gyakorolja, így hozzá képest be kell mérni magunkat. Egy új tanárnál tehát sokkal nehezebb elsőként válaszolni, hiszen a diák nem tudja, milyen reakciót várhat, így nem tudja ehhez igazítani a válaszát.
Nagyon hasonlít ehhez az a jelenség, amikor a tanár választás elé állítja az osztályt. Például szombaton vagy vasárnap menjünk osztálykirándulni? Valld csak be, hogy elsőként nem a naptáradat nézed meg, hanem körbesandítasz, kik tették fel a kezüket. Ebben az esetben a csoportkohézió illetve a csoportnyomás az, ami mozgatja a kezünket: természetesen elsőként a barátainktól tesszük függővé, melyik napnál tesszük fel a kezünket, de sok más tényező is befolyásolhat. Ilyen például a komformitás, ami annak a mértékét fejezi ki, mennyire engedünk a csoportnyomásnak, azaz mennyire próbáljuk úgy megváltoztatni viselkedésünket, hogy a csoportban elfogadott normáknak megfelelően reagáljunk. Mindez olyannyira benne van az emberekben, hogy akár a hülyeséget is könnyebben elfogadjuk, ha a csoport úgy diktálja.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Solomon Asch híres kísérlete, amit még 1955-ben végzett el azzal a céllal, hogy bemutassa az konformitás megdöbbentő erejét. A résztvevőknek papírokon különböző hosszúságú vonalakat mutatott, és el kellett találniuk, melyik a két egyforma hosszúságú. Az első néhány körben mindenki helyesen válaszolt, ám később öt beépített ember is részt vett a kísérletben. Nekik az volt a feladatuk, hogy magabiztosan és egyöntetűen rossz választ adjanak. A kísérlet megdöbbentő eredménye az lett, hogy a teljesen nyilvánvalóan rossz válasz ellenére a nem beépített alanyok a konformitás miatt a többség véleményéhez pártoltak. Mindez persze függött a csoport nagyságától illetve az egyes embertípusoktól is, ám a lényegen nem változtatott: az emberek egy része bizony akaratlanul is a csoport normáihoz próbál igazodni. Egy osztálynál pedig keresve sem találhatnánk jobb példát erre: ugye, hogy te is szoktál engedni ennek a láthatatlan befolyásoló erőnek?
Szerző: Polák Zsóka
Képek: tumblr, age-of-the-sage.org
