A Marsalkó Dávid szólóprojektjeként indult Halott Pénz, mára az egyik legnépszerűbb magyar zenekarrá vált. Dalaikat több ezren éneklik, a Sportarénában teltházas koncerteket adnak és az első magyar előadók közt voltak, akik a Sziget nagyszínpadán játszhattak.
Minden siker és elismerés ellenére a hétfős formáció megmaradt annak a hétköznapi és szolid társaságnak, akik a kezdetekkor is voltak. A frontembert pedig, az egyik legközvetlenebb hírességként ismerjük. Dávid, mára már joggal lehet büszke az elért sikereire, ugyanakkor nyíltan vállalja kudarcait is.
A gimis emlékekről, tini kori nehézségekről és persze a zenéről beszélgettünk vele.
Hogyan emlékszel vissza a gimis éveidre? Szerettél suliba járni?
Nem volt gondom a suliba járással alapvetően soha. Nem voltam a legjobb tanuló, de ami érdekelt, abból általában elég jó voltam. A középiskolás évek alatt leginkább a csajozáson járt az eszem, nem mondhatnám, hogy túl nagy sikerrel.
Minden iskolában vannak klikkek, ahogyan népszerű és kevésbé népszerű emberek is. Te is tartoztál valamilyen gimis bandához?
Bandához nem mondanám, hogy tartoztam volna. Voltak azok, akikkel jóban voltam és voltak, akikkel annyira nem lógtunk együtt. Népszerűnek nem mondanám magamat a középiskolai évek alatt, maximum feltűnőnek.
Maradtak a középiskolából olyan barátok, ismerősök, akikkel a mai napig összejártok, tartjátok a kapcsolatot vagy érettségi után szétszéledt a társaság?
Van olyan igen. Egy nagyon közeli barátom most is van abból az időből, de a nagy részével érettségi óta minimális a kapcsolatom.
Úgy tudom, effektíve későn kezdtél el a zenével foglalkozni, a középiskola alatt elsősorban a sportnak szentelted az idődet, hiszen versenyszerűen teniszeztél. Mikor és hogyan fordult az érdeklődésed a zene felé?
Már a középiskolai évek alatt is írtam verseket és egy barátommal tákolgattunk össze dalokat. Mindig is fontos része volt az életemnek a zene, csak egy idő után többet foglalkoztam már vele.
Ma már főállású zenész vagy, de ez nem mindig volt így.
Nagyon sokáig dolgoztam a zenélés mellett, csupán pár éve van, hogy ez lehet a főfoglalkozásom. Hosszú és nehéz út volt, míg a zenekar eljutott idáig, viszont egy percét sem bánom a kemény éveknek, hiszen mindig a nehézségek visznek minket előre.
Milyen nehézségekkel és kihívásokkal kellett megküzdened kamaszként?
Alapvetően a külsőmből indult minden. A frusztrációim, az önbizalomhiányom. Mindig éreztették velem az emberek, hogy máshogy nézek ki, és ez nem mindig volt pozitív.
Mit gondolsz, a mostani tizenéveseket is hasonló problémák nyomasztják, mint anno a te korosztályodat, vagy az évek alatt – mint olyan sok minden – a tinik dilemmái is megváltoztak?
Biztos, hogy sok hasonló dolog jár az eszükben, de mivel rengeteget változott a világ – főleg a közösségi média és az okostelefonok hatására – szerintem nagyban más a mai fiatalok lelkivilága és más a motivációjuk is. Más a viszonyítási alapuk, mint anno nekünk, mikor még ezek nem voltak.
Felnőtt fejjel, ha visszatekintesz a gimis éveidre, mit üzennél az akkori önmagadnak?
Többet kellett volna tanulnom, és még többet foglalkozni a családommal. Amikor bekerül az ember a felnőtt világba és annak problémáiba rájön, hogy az iskolai évek mennyire gondtalanok valójában, és hogy ezekben az időkben alakítja ki az ember az egész hátralévő éveit, ami eléggé fontos.
És a mai fiataloknak?
Ne legyenek lelki betegek az Instagram miatt, akit ma menőnek gondolnak, később nem biztos, hogy ő lesz a menő. Gondolkozzatok hosszútávon, nézzetek előre és ne lefelé vagy hátra. Soha semmi nem esik csak úgy az ember ölébe, mindenért meg kell dolgozni.
K. Vivien
