Azt gondoljuk, velünk nem fordulhat elő. Sőt, a barátnőnkkel, haverunkkal, családtagunkkal sem. Kata (18) is azt hitte, hogy az étkezési zavarok őt egészen biztosan nem érintik. Mígnem egyik nap arra ébredt, hogy a túlzásba vitt diétázás az életét fenyegeti.
Kata a Középsuli.hu-nak őszintén mesélt anorexiájáról és bulimiájáról.
Mikor és hogyan kezdődött az egész?
Hetedikes voltam, mikor az egész kezdődött, tehát alig múltam 13 éves. Emlékszem, nagyon tetszett egy fiú és meggyőződésem volt, hogy én is tetszenék neki, ha néhány kilóval könnyebb lennék. Így úgy döntöttem, leadok pár kilót.
Mit gondolsz, mi állt ennek a meggyőződésednek a hátterében?
Alapvetően eléggé önbizalomhiányos kislány voltam, óvódában és alsó tagozatban kicsit duci is. Sosem tetszettem a fiúknak. A barátnőim viszont igen. Az általános iskolai legjobb barátnőm például élsportoló volt, csodaszép alakkal, tetszett is a fiúknak. A közvetlen környezetem mellett persze ott volt a közösségi média nyomása is, mindenhonnan csodás külsejű lányok mosolyogtak vissza rám. Úgy gondoltam, a boldogságom kulcsa a karcsú alak.
Pontosan hogyan diétáztál?
Először csak csökkentettem az adagokat, illetve tényleg igyekeztem egészséges ételeket enni. Teljes kiőrlésű pékáruk, sok zöldség és gyümölcs, csökkentett energia-és zsírtartalmú tejtermékek. Ezzel nem is volt gond, csak ugye a kilók nem röppentek le maguktól, én pedig eredményt akartam, de azonnal.
És ekkor kezdtél drasztikus diétába?
Ekkor kezdtem az adagokat is nagyon lecsökkenteni. Számoltam a kalóriákat. Ezernél, majd nyolcszáznál sosem ettem többet. Meg persze sportolni is kezdtem. Napi 1-2 órákat. Ami jónak hangzik ugyan, de ennyi energiabevitel mellett korántsem volt egészséges. Aztán kihagytam étkezéseket, egyre kevesebbet ettem, viszont egyre többet tornáztam.
Szüleid, barátaid mit szóltak ehhez az életmódváltáshoz?
A barátnőimnek nem igen beszéltem róla, bár a legjobb barátnőm tudott a kaja körüli mizériámról, de ennyire fiatalon nem tudott érdemleges tanácsot adni. Anyukám kezdetben támogatta az egészségesebb táplálkozást, de egy idő után aggódni kezdett és folyton nyaggatott, hogy egyek. Ekkor kezdtem el titkolózni.
Hogyan?
Ettem, aztán hánytattam magam.
Az anorexiából átcsúsztál bulimiába.
Igazából azt mondanám, a kettő együtt volt jelen.
Mikor volt a holtpont?
Nagyjából másfél év után, amikor a 170 cm-es magasságom mellé 44 kiló voltam. 18 kilót fogytam. Egyszer rosszul lettem a suliban és apukám jött értem kocsival. Rettenetesen szégyelltem magam.
Mi segített?
A családom és saját magam. A szüleim, főleg anyukám, végig támogattak, rengeteget beszélgettünk a kétségeimről, félelmeimről. És a saját felismeréseim is segítettek abban, hogy végül amellett döntsek, hogy újra enni kezdek, ugyanis megdöbbenve tapasztaltam, hogy hiába lettem „csinos”, a kiszemelt fiúnak mégsem kellettem. És persze más srácoknak sem. Nem lettem se népszerűbb, se szebb.
Kezdetben nagyon nehéz volt, hiszen folyamatosan ott volt a bűntudat, hogy most ezzel a falattal kövér leszek. Gyűlöltem magam, jobban, mint mikor elkezdtem a diétát.
Mikor gyógyultál meg?
Pontosan nem tudnám megmondani, mert a gyógyulás is hosszú folyamat volt.
Megváltozott valahogyan az életed, például most hogyan tekintesz önmagadra és hogyan állsz az étkezéshez?
A mai napig tudom minden étel kalóriatartalmát, de már nem számolom. Igyekszem minőségi ételeket fogyasztani, de már tényleg csak az egészségem miatt. Rájöttem, hogy a külsőm csak egy dolog és bár sablonosnak hangzik, de valóban a belső az igazán értékes. A párom sem a kockás hasamba szeretett bele, hanem elmondása szerint a szemembe és a humoromba.
Mit üzennél a hasonló problémákkal küzdőknek?
Ne szégyenkezzetek, hiszen nincs miért. Kérjetek segítséget, mert van kitől. Nem vagytok egyedül.
K. Vivien
