A pedagógus munkája nem könnyű, sokszor pedig nem is népszerű. Az Év tanára kitüntetéssel azokat díjazzák évről évre, akik kiemelkedőek, mint tanárok, és népszerűek, mint emberek.
2020-ban az Év tanára címet Orosz Tamás kapta, aki a Nyíregyházi SZC Wesselényi Miklós Technikum és Kollégium testnevelés tanára. A tanár-diák viszonyt az oktatás Szent Gráljának tartja, szerinte fontos megérteni a diákok lelkivilágát, beszélgetni velük, segíteni nekik, mert soha nem fogják elfelejteni ezeket a pillanatokat.
Vele beszélgettünk arról, hogy számított-e az elismerésre, mit jelent neki és a diákjainak ez, és miért tartja fontosnak, hogy elismerjék a pedagógusok munkáját!
Mit szól ahhoz, hogy Ön lett az Év tanára?
Hatalmas öröm és megtiszteltetés ez a díj számomra. Óriási büszkeséget érzek a diákjaim felé, amiért ilyen szép dolgokat írtak rólam a szabadidejükben. Úgy gondolom, tőlük is nagy bátorság ez, növelheti az önbizalmukat. Hiszen egy nyíregyházi szakiskolából írtak a középsuli.hu részére és ekkora eredményt értek el. Remélem, ugyan ilyen bátrak (sikeresek) lesznek akkor is, ha kikerülnek a nagybetűs ÉLETBE.
Számított az elismerésre?
Annyit tudtam, hogy díjazott leszek, semmi többet. Ezért, amikor utoljára szólítottak az aranyfokozatú Év tanára címért, teljesen ledöbbentem. Hálát, büszkeséget és zavart éreztem egyszerre. Arra sem emlékeztem, hogy mit nyilatkoztam. Nagyon zavarban voltam. Kellett pár nap, mire „elért hozzám” ennek a díjnak a jelentősége. Mérhetetlenül büszke vagyok rá.
A diákok meglepődtek, hogy Ön nyert? A kollégák hogyan fogadták?
Ahogy engem, úgy mindenki mást is váratlanul ért. Viszont az a tény, hogy mindenki úgy gratulált, hogy „megérdemelted”, elképesztő örömmel tölt el és még értékesebbé teszi a díjat. Külön gratuláltak a diákok, a kollégák, a vezetőség pedig egy értekezlet keretein belül, mindenki előtt. Nagyon büszkék rám, és ezt többször is hangoztatták azóta.
Mit gondol, miért fontos az, hogy egy tanárt elismerjenek?
Minden embernek szüksége van a pozitív visszajelzésekre. Ez alól a tanárok sem kivételek. Nekik természetes az, hogy tanítanak, nevelnek, tanácsot adnak, meghallgatnak (szülőt és diákot egyaránt), együtt örülnek és sírnak a diákokkal. Ezért a társadalom is magától értetődőnek veszi, mint azt, hogy estére lemegy a nap, reggelre pedig fölkel. Így ritkán ismerik el a pedagógusokat (tisztelet a kivételnek). Úgy gondolom, hogy a gyógyítás mellett, a tanári szakma az egyik legszebb hivatás. Játszadozó gyerekek nőnek fel mellettünk tudatos, dolgozó felnőttekké. Ennél, kevesebb nagyobb felelősséggel járó hivatást tudok elképzelni. Hosszú út ez, amely során szükségünk van megerősítésre és megbecsülésre, hogy feltöltődjünk energiával, amit átadhatunk tanulóinknak. Ha megkapjuk ezt, ha nem, véleményem szerint, ha kérdeznek minket a munkánkról, büszkén, egyenes háttal, emelt fővel, széles mosollyal az arcunkon kell mondanunk, hogy pedagógusok vagyunk!!
Korábbi interjúnak ITT olvashatjátok vele!
