Sulis gondok Kamerunban

Az írástudatlanság felszámolása nem csupán Kamerun elsődleges céljai között szerepel, de a kameruni családok is tudják, hogy az írás, olvasás, ismeretek elsajátítása fontos, hasznos, sőt egyre inkább nélkülözhetetlen.

Nem csupán arról van szó, hogy „a gyermekem több legyen, mint én”, „ha nekem egész életemben gürcölnöm kell, akkor neki ne kelljen”, hanem arról is, hogy az írástudatlanság a törzsön belüli maradást, az elszigeteltséget, kiszolgáltatottságot is jelenti, ami ma már egyértelműen nem követhető életforma. A gond az, hogy ez a tendencia amennyire hasznos és dicséretes, épp annyi akadályba ütközik, és a nehézségek, bár legtöbb esetben meghatározó jellegűek, nem mindig az anyagi lehetőségek hiányából adódnak.

Esuban tizenegy iskola működik: ezekből kilenc az alsó tagozatnak megfelelő hat osztályos elemi (állami, egyházi és egy erdei), kettő pedig a hat vagy hét éves két felső tagozatnak megfelelő állami gimnázium és szakközépiskola.

Az állami elemi tandíjmentes, ingyenes, a kameruni állam ezzel támogatja az írástudatlanság felszámolását. Kötelező viszont az egyenruha, a sportruha és sportcipő, füzet, ceruza, toll és egyéb tanszer. A tankönyv is kötelező lenne, de erre a vidéki (törzsi)közösségekben nem telik. Ez Kamerun-szerte általános, nem csupán Esura jellemző, állítják a többi tartomány vidéki tanítói is. Esu két (azaz három, lásd később) állami elemijébe közel ezerötszáz gyerek jár. A legtöbb (ezer) gyereket fogadó, központi alsó tagozat épp a nagy gyereklétszám miatt oszlott két, egyenként ötszáz gyerekkel foglalkozó csoportra, két különböző iskolaigazgatóval, növelve ezáltal az állami elemik számát. Az évenként meghirdetett helyek kevés, így az itt tanítók száma sem elég, a szülők kénytelenek szakképzett vagy szakképzetlen oktatókat fizetni, ami diákokként évi 1000-1500 kameruni frankba kerül (jelenleg 1€ = 650CFA), ezt szintén tandíjnak nevezik. Az osztálylétszám így is negyven-hatvan (néha több) fő.

Az egyházi iskolákban kisebb az osztálylétszám, viszont nagyobb a tandíj. Az 5500 CAF tandíjas baptista iskolában például harminc-negyven gyerek tanul egy osztályban. A katolikus elemi tantermei gondozottabbak („nálunk a diákok iskolapadokban tanulnak” büszkélkedik az iskolaigazgató), az osztálylétszám is húsz-harminc között mozog, viszont a tandíj diákonként évi 12 000 CAF. A magasabb tandíj oka az, mondják az iskolaigazgatók, hogy ezek az iskolák önellátóak, azaz ők fizetik a szakképzett tanítóikat. A tankönyvhiány általános. Átlagosan osztályonként 1-2 tantárgy tankönyvével számolhatunk, a preferált tantárgyak az angol nyelvismeret és a matematika. Ilyen szempontból az állami és felekezeti iskolák között nincs különbség. A tankönyvhiány miatt a városi és vidéki gyerekek tudásszintje is különbözik, panaszkodnak a helyi tanítók: a vidéki iskolákban, ahol még a ceruza, toll és füzet megvásárlása is gondot jelent, az ötödik-hatodik osztályos diák még a nevét sem tudja leírni, hogy az olvasást ne is említsük. Mindkét református elemiben az évi tandíj 8 000 kameruni frank, még akkor is, ha a két iskolának szánt épület között nagy a különbség: a központiban rendezett osztálytermekben tanulhatnak a nebulók, míg a kihelyezett, négy osztályból álló tagozat a templomban kapott helyet. Ezek az összegek látszólag nem kifizethetetlenül magasak, a valóságban viszont gondot jelentenek. A többgyerekes családokban, ahol élelemre sem futja, a kiadások, amik a kórházi, stb. költségeket is jelentik, összegződnek, és a prioritást a pillanatnyi szükség határozza meg.

Az alsó tagozatos költségek oroszlánrészét a tankönyvek jelentik (hatodikban például szükség lenne legalább 6-7 tankönyvre, ezek ára darabonként és átlagosan 4 500 CAF, összesen tehát 25 000 – 30 000 CAF, ami több mint a teljes összesített évi tanköltség, a legmagasabb tandíjat számítva is).

Hogy miért küldik a mélynyomorban élő családok, ahol még a legolcsóbb gyümölcsnek számító banán is ritkán kerül terítékre (8 darabos fürt ára 100 CAF) gyerekeiket az ingyenes állami helyett magasabb tandíjas egyházi iskolába? A válasz nem egységes; van, aki azért, mert szerinte a kisebb létszámú egyházi iskolában magasabb szintű az oktatás, mások viszont a felekezeti hovatartozásukat vélik ezzel megerősíteni.

A szigor és fenyítés általános, a pálca, mint nevelő eszköz, egyetlen tanító kezéből sem hiányzik. Elterjedt büntetési forma a nyilvános térdeltetés és tenyérbe vesszőzés. A fegyelmezés katonás parancsszavakból áll.

A hatodik osztály végén két vizsgát kell tenni: az alsó tagozatot záró vizsgát és a felső tagozatra jogosítót. A kettő összege 10 000 CAF. A vizsgákra való felkészülés, tankönyvek hiányában nem egyszerű: diák és tanító délutáni órákra jár, ismételnek, próbálkoznak… és ha szükség, akkor besegítenek, hogy diákjaik felső tagozatra kerüljenek. Buktatni amúgy sem szabad, meséli az egyik tanító, felsőbb utasításra át kell engedni mindenkit, még akkor is, ha félanalfabéta.

Hogy ez valóban így van, azt a helyi gimnáziumban tett látogatásomkor tapasztaltam: elsőéves diáklány a nevét sem tudta helyesen leírni. Többnyire ilyen szintről indulnak, mondta az iskolaigazgató, aztán sokan kimaradnak, egyrészt az ugrásszerűen megemelkedő kiadások miatt, másrészt, mert nem tudnak megfelelni az ugyancsak hirtelen növekvő követelményeknek, és ha eddig az írástudatlanság felszámolását bizonyítani kívánó kormánypolitika tiltotta is az osztályismétlést, felső tagozaton ilyen irányú utasítás már nincs.

Esuban két felső tagozatos iskola van: a szakközép és az elméleti gimnázium. A szakközépiskola hat éves, építészetet, könyvelést lehet itt tanulni. A tandíj 25 000 CAF, viszont a kötelező tankönyvek és gyakorlati órák költsége 50 000 körülire emeli az évi költséget. Ez érvényes a gimnáziumra is.

A gimnázium elvégzését szintén költségessé teszik a felvett tantárgyakból való vizsgák és a tantárgyankénti vizsgadíj. Öt év után középszintű, hat év után emelt szintű vizsgát (megfelel az érettségi vizsgának) lehet tenni; egyetemre csak az emelt szintű után lehet jelentkezni.

Költségeik fedezésébe maguk a diákok is besegítenek, már kisiskolás kortól: hétvégén tüzelőnek való fát és bambuszt hordanak, besegítenek a földművelő munkákba, téglát öntenek, stb., a hosszabb nyári szünidőben pedig a városba mennek alkalmi munkákra. Gyakran előfordul, hogy egy-két évig kimaradnak, majd folytatják tanulmányaikat. Ennél kegyetlenebb a helyzet, ha a tanév végén a vizsgadíjra nem futja. Ilyenkor hiába a befizetett tandíj, az évet meg kell ismételni és újra be kell fizetni.

A tehetséges, okos tanulni vágyók számíthatnak a nagyszámú afrikai család, a tehetősebb nagybácsik, vérszerinti rokonok segítségére, hogy aztán majd ők is segítsék a soron következőket. Azok, akik ilyen családi háttérrel sem rendelkeznek (akiknek nincs „erős nagybátyjuk vagy nagytestvérük”), bármilyen jóképességűek és ambíciósak is legyenek, kimaradnak az iskolából.

Forrás / fotók: Globoport