Sziasztok! Láttam azt a cikket az oldalatokon, és gondoltam, megosztom az én sztorimat veletek.
Semmi problémám nem volt egészen az első osztályig, amikor új embereket ismertem meg, és mindannyian kiközösítettek és bántottak, mind szavakkal, mind kézzel. Általában csak pofont kaptam a nagyobbaktól, de azért egy elsős kislánynak ez nagyon megterhelő volt. Ennek már nyolc éve… Azt a korszakot már lezártam magamban, de ami utána következett…
Majdnem minden szakkörön részt vettem, mert szerettem, hogyha megdicsérnek engem, és év végén kapok valami jutalmat, meg amúgy szerettem elfoglalni is magamat. Csakhogy nekem még akkor is megkeserítették az életemet: szerettek nekem beszólni azért, amilyen vagyok, és nem egyszer, mikor odamentem a tanárhoz szólni, kaptam utána az ívet. És mikor nem figyeltem, sokszor dolgokat rejtettek el a táskámban, amiről nem tudtam, hogy kié. És el lettem nevezve tolvajnak, hogy ellopom mások holmiját. Nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy akárkinek szóltam, nem hitt nekem. A tanárok sem csináltak soha semmit.
A bántások lassan abbamaradtak, köszönhetően annak, hogy a szüleim bementek és elbeszélgettek pár gyerekkel, hogy hagyjanak békén. De a szavakkal nem hagytak fel még akkor sem.. És ez fájt. Barátaim alig voltak, és most sincsen sok. A legjobb barátnőm azóta kitart mellettem, mióta megismertem, és csodálom, hogy ennyi évet lehúzott velem…
De sajnos ő hatodik osztályban ott hagyott engem. És akkor úgy éreztem, nincs támaszom. Próbáltam barátkozni az osztályban, próbáltam megnyílni, kisebb-nagyobb sikerrel. Aztán Mindent észrevettem. Egy évtizedek óta családi vita része lettem. Tizenkét évesen. És onnantól kezdve nem volt menekvés.
Kiderítették, hogy nagyon sokat idegeskedtem, ami kihatott a szívemre: szívritmuszavar és szívritmuszörej. Kialakult a pánikbetegség, az orvosfóbia, agorafóbia – ami régen nem volt- és magas vérnyomásom is van. Sokszor megy fel a vérnyomásom mai napig 150-re a vagy fölé. Mégsem érzek semmit, csak azt, hogy szédülök.
Sokszor megfordult a fejemben az, hogy öngyilkos leszek, mert nem bírom elviselni azt a sok problémát. Kialakult egy petefészek megbetegedésem is, amitől teljesen megváltozott a testem és elhíztam. Foltok vannak a testemen és sokszor sírva fakadok miatta. Tönkretett a saját családom… Van két öcsém, az egyik sokkal nagyobb nálam termetileg, és meg szokott ütni és ordibál velem. Persze megkapja érte a magáét ő is.
Jártam pszichológushoz, de nem segített valami sokat, így már tényleg besokalltam. Olló után nyúltam, amit felváltott a penge, majd a rajzszögnél állapodtam meg. Sírtam éjjel-nappal, a szüleim semmit nem tudtak… és nem is tudnak. Depressziós lettem, hiszen a vita nagyon elfajult és keresztbe tesz nekem a többi családtagom is. Próbálom elrejteni a hegeket, eddig sikerült is. Senki nem tud erről. Sokáig sajnáltattam magamat, mert szeretethiányom volt, és nem törődött velem senki, még a legjobb barátnőm is cserbenhagyott, de aztán újra egymásra találtunk.
Nekiestem a ciginek is, amit mai napig nem tudtam letenni sajnálatos módon, de a vágást abba tudtam hagyni, csak sajnos a hegek megmaradtak. És emlékeztetnek a múltamra. Hogy kihasználtak, mikor megismertem őket. Hogy nekem mindent el kell viselnem. Nem megy valami jól a sorunk, tehát ez valamilyen szinten megvisel, de a többi mellett ez eltörpül. Be vagyok zárva a négy fal közé és nem mehetek sehová, pedig 16 éves leszek nemsokára, és egy szem lánya vagyok édesanyámnak. Kilencedikes vagyok már, most kezdtem az új sulimban, ahol szintén célpont lettem, de csak szavakkal. A gólyaavatón is engem szégyenítettek meg leginkább. De szereztem barátokat. Van barátom, aki a kezét is tűzbe tenné értem.
Apukám nem keres túl jól. Épp úgy, hogy meg tudjunk valahogy élni. Anyukám pedig főállású anya, ha nevezhetem így. Tavaly ellenük fordultam és a testvérei mellett álltam, amit nagyon megbántam, hiszen a nagynénikéim tettek engem tönkre. Voltam már természetgyógyásznál vagy nem tudom minél, mert volt olyan eset pár hónapja, hogy lerogytam a földre és üvöltözni kezdtem. Hangokat hallottam a fejemben, és visítottam, hogy ne halljam őket, és egyre gyakrabban előjöttek, de mára már hála a kezeléseknek, csillapodott.
Viszont megtanultam, hogy nem szabad másokra hallgatni, és a kezünkbe kell venni a dolgainkat. Nem szabad, hogy mások irányítsanak, és nem szabad elzárkózni a külvilágtól, mert az vissza fog ütni. Nem szabad tétlenül ücsörögni és várni a megváltást, hanem tenni kell egy jobb életért. 🙂
Ennyi lenne lényegében. Az életem nagyjából rendezett lett, mióta a kezembe vettem a dolgokat, de nem az igazi, még mindig. Próbálok túlélni, ami úgy tűnik, jól megy.
Ha neked is van hasonló történeted, küldd el nekünk a tiirtatok@kozepsuli.hu címre!
Foto: fc05.deviantart.net, lemiciclo.com
