Ha meg akarjuk érteni, hogy pontosan mi is történt 1956. október 23-án, akkor messzebbről kell kezdenünk. A vesztes világháborút követően a szovjetek maradéktalan támogatását élvező kommunisták Rákosi Mátyás vezetésével 1947–48 között egyre durvább módszerekkel jutottak hatalomra. A fontosabb posztok szinte kivétel nélküli elfoglalása után pedig nyílt terrort alkalmaztak: nem véletlen, hogy a korszak egyik híres jelszava az volt, hogy „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Rettenetes évek következtek: egy rossz szó is elég volt ahhoz, hogy bárkit meghurcoljanak, börtönbe vessenek, vagy egyenesen kivégezzenek. Ráadásul az ország irreálisan sokba kerülő nehézipar-fókuszú fejlesztései miatt számos népjóléti területre nem jutott pénz. Míg a mezőgazdaságban szinte teljesíthetetlen, a valóságtól teljesen elszakadt tervszámokkal gyötörték a jórészt kollektív gazdálkodásra kényszerített parasztokat. Vagyis a többség nyomorgott, vigyáznia kellett arra, hogy mit és hogyan mond, továbbá eközben dübörgött a hamis propaganda. Főleg Rákosinak és a Szovjetunió vezérének, Sztálinnak a személyi kultusznak nevezett felmagasztalása öltött elképesztő méreteket. A Magyar Dolgozók Pártjának mindig, minden körülmények között igaza volt.
A helyzet 1953-ban változott meg. A keleti blokknak keresztelt szovjet érdekszféra kegyetlen meghalt, mire az új vezetőség korlátozni kezdte a kényúr mintáját követőket. Bár szabadságról beszélni természetesen butaság lenne, beindult egyfajta enyhülés. A korábban mereven zárt közéletben megjelentek az ellenvélemények, és a legkirívóbb, az igazság vagy függetlenség szikrája nélküli, koncepciós perekben elítélteket is rehabilitálták. Magyarországon Rákosi utódjának, vagy ellenpontjának Nagy Imrét szánták.
Ez persze hatalmi harcokhoz vezetett, hiszen a sztálinista klikk nem akarta feladni pozícióit, és mivel a szovjeteknél is markánsan eltérő csoportok küzdöttek egymással, fáradozásaik nem is voltak eredménytelenek. A lényegében a miniszterelnöki posztot betöltő Nagy helyére 1955-ben Rákosi egyik bábja, Hegedűs András került. Ezt az érzést erősítette az is, hogy bár Rákosi 1956 nyarán szovjet nyomásra lemondott tisztségeiről, helyére legfőbb segédje, Gerő Ernő került. Ez és az, hogy 1956 júniusától kezdve Lengyelországot az elődjéhez viszonyítva nyitottabb, a nép részéről kezdetben lelkesen fogadott Władysław Gomułka vezette, felszínre hozta a forradalom lappangó tüzét. A változásért tenni akarók egyre-másra keresték, hogy hogyan demonstrálhatnak a hatalom ellen. A koholt vádakkal bitófára küldött Rajk László újratemetése mellett más eseményeken és rendezvényeken is jókora tömeg gyűlt össze, a végső lökést viszont az adta meg, hogy a szovjetek katonai beavatkozással fenyegették meg a lengyeleket. A kommunistáktól független Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) irányítói úgy döntöttek, hogy szimpátiatüntetéssel kelnek a lengyelek védelmére, egyben világossá teszik, hogy tartós, pozitív változást akarnak. Ennek helyszínéül a magyar–lengyel barátságot szimbolizáló Bem József szobrát jelölték meg.
Eközben más szervezetek, például a Petőfi Kör tagjai is hangot adtak nemtetszésüknek. Lényeges, hogy a más-más elveket vallók elképzeléseiben jóformán csak a változás volt egységes gondolat. Sokan belülről akarták megreformálni a rendszert, és „emberarcú” azaz eleve eldöntött kimenetelű, koncepciós perek, kínvallatások, vagy önkényuralom nélküli szocializmust akartak. Ugyanakkor jelképes követelések is akadtak, sőt, voltak, akik hitet tettek a többpártrendszer mellett. A legszélesebb körben támogatott elvárás alighanem az volt, hogy Nagy Imre vezetésével alakuljon egy, a bűnöket feltáró és azok elkövetőit megbüntető kormány. Ezeket az eltérő érdekeket a MEFESZ 16 pontban próbálta összefoglalni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Az október 23-án megtartott budapesti tüntetést kezdetben nem engedélyezték, de végül mégis megkapta a felsőbb körök áldását. A beszédek és szavalatok meghallgatását után a sokaság a Kossuth-térhez vonult, ahol 18:00-kor Nagy tartott beszédet. A kétszázezer fő körülire duzzadt hallgatóság azonban komolyan csalódott a korábban eszményített politikusban, mert a férfi meglepően visszafogottan fogalmazott. Este nyolckor azután Gerő rádióbeszéde oszlatta el a maradék kételyeket is: a politikus válogatott szidalmakkal gyalázta a tüntetőket. Az elégedetlenkedők egy része a rádióhoz ment, ahol végképp elszabadultak az indulatok mikor közéjük lőttek. Megjegyzendő azonban, hogy ekkor már Debrecenben volt egy szintén halálos áldozatokat követelő sortűz. Ezután az események felgyorsultak, mivel világossá vált, hogy a kommunisták nem fognak tárgyalni. A tüntetők elfoglalták a rádió épületét, és ledöntötték a diktatúra jelképének számító Sztálin-szobrot. Másnap szovjet csapatok vonultak be a fővárosba, és ezzel kezdetét vette a fokról-fokra kibontakozó, november 11-ig tartó, nyílt, fegyveres ellenállás -ami azonban sajnos az egyenlőtlen feltételek miatt elbukott. Összességében tehát október 23-án arra emlékezünk, hogy a magyaroknak volt bátorságuk nemet mondani az elnyomásra, és a nyilvánvaló veszélyek dacára sokan kiálltak a szabadságért.
