Alig egy hónap telt el az évből, mégis nem egy haláleset rázta már meg a világot. Gondoljunk például Alan Rickman színészre, vagy David Bowie énekesre. Tömegek gyászolták őket a tereken és az interneten, pedig a legtöbben nem is ismerték őket személyesen.
Nézzük a filmjeiket, hallgatjuk a zenéjüket, szurkolunk a versenyeiken, figyeljük politikai döntéseiket, és el is siratjuk a hírességeket. Vajon ez utóbbit normálisnak ítéli a pszichológia? Vagy valami nagyon nagy baj van velünk, ha annak idején fájdalmasan gyászoltuk Michael Jacksont?
Nincsen ezzel semmi baj – oszlatja el épelméjűségünkkel kapcsolatos kételyeinket Deborah Carr amerikai szociológus a psychologytoday.com cikkében. A jelenséget három okkal magyarázza.
Miközben az átlagos közszereplő szép, hosszú élet után hal meg, sokan tragikus hirtelenséggel távoznak. Ide sorolhatóak például az öngyilkosságot elkövető Robin Williams, vagy Philip Seymour Hoffman. A depressziós komédiás és a kábítószerfüggő színész milliók sorstársaként válthat ki belőlünk megértést: Ők is csak hétköznapi, félelmekkel küzdő emberek.
Furcsán hangozhat elsőre, de a nosztalgia miatt is gyászoljuk a hírességeket. Szívesen emlékszünk vissza az elhunyt filmjére, mert azt néztük az első randinkon. Vagy az ő dalát hallgattuk közösen a koliban, amikor szomorúak voltunk. Vagy jól emlékszünk még a döbbenetre, amikor az az államfő bejelentette azt a fontos döntést. Bár személyesen nem ismerjük őket, az alkotásaik az életünk részei.
Végül a gyász közösségteremtő erejét is ide lehet sorolni. Régen a siratás nemcsak a halottnak tett tiszteletadás, de a család, a falu, a közösség számára is fontos volt. Hasonló funkciót tölt be ma, ha elmegyünk gyertyát gyújtani Diana emlékére, vagy posztoljuk a Facebookon a most elhunyt énekes dalait, idézeteit.
