Még mindig Lima…jet-lag, első gasztro-élmények, park szökőkúttal és őrületes utcai kavalkád.
Az ide út ijedelmei után eljött a várva várt második nap a hőn áhított Dél-Amerikában. Azt sem tudtam, hol vagyok, olyan ez a jetlag, hogy hulla fáradt vagy, de tényleg. Azért a kedvem már valamelyest jobb lett, bár azért nem Lima az, amiért erre a vidékre vágytam jönni.
A hotelünk egyébként teljesen átlagos volt, semmilyen nagyon eltérő dolgot nem tapasztaltam… azaz hogy…a WC. „Ne dobja a papírt a WC-be!” – írja nekem spanyolul. Akkor meg hova?? Hát igen…nem lehet beledobni, mert a csatornarendszert nem úgy találták ki anno. Tehát a használt papírt a WC melletti szemetesbe kell dobni. Áhhá! Jó…
Óhh, a francba, hát nem a WC-be dobtam?! Most mi a #&@$ csináljak? Fúúj.
Szóval így zajlott a hozzá szokás az új rendszerhez.
Felfedezések…
Aztán reggeli. Kávé!!! A kávé hál’ isten az elsődleges mezőgazdasági exporttermék…talán maradt belőle az országban is néhány tonna. Finom! Ja, ételek: Népszerű a zabkása, vagy a vaj és a csokikrém reggelire, de akadnak felvágottak is. A sajtot imádják, vannak is finom sajtjaik. Viszont a mi reggelizési szokásainkat annyira nem értik 😛 Nyers zöldségek? Paprika, pari, ubi? Hát azt nem szoktak enni szinte semmihez sem. (Egyébként más országokban is leginkább saláta formájában)
Az általában fogyasztott főtt ételek alapanyagait nézve, elég hasonlóak a mieinkhez. A peruiak főképp krumplit, rizst, húsféléket esznek, és lencsét, vagy babot. Viszont ezt mind együtt. Érdekes módon más típusú zöldséget nem igazán használnak, pedig náluk aztán van rengeteg! Persze léteznek zöldséges-húsos levesek, még hasonlítanak is néha a magyar levesekhez. Pékáru tekintetében a zsömleszerűség játszik, amit ők kenyérnek hívnak, ugyanis nem lehet egyáltalán másfajta kenyeret kapni, nem létezik! Vannak egészen különleges ételek is, de később még írok…haladjunk csak időrendben 🙂
Megmondják a tutit…
Nos, aztán az első teljes limai napon volt egy kis eligazítás egy olyan sráctól, aki beszélt angolul, és felmérte, hogy nekünk ez az egész mennyire idegen lehet. Készült ugyanis feladatokkal, és egy kis megérkezés utáni tréninget tartott nekünk. Ez főleg a helyi szokásokról, szabályokról szólt, és néhány konkrét dologról, amit tudnunk kellett. (Pl: Ha majd megérkezünk a célvárosunkba, ne menjünk este 10 után az utcára, és addig is csak a helyiekkel, amíg meg nem szoknak minket a környéken…hmmm…)
Egyetlen dolgot elfelejtett mondani. Nézzétek csak meg ezt a képet! Szerintetek mi az a zöld alapon fehér S betű az egyik oszlop tetején? (Később elárulom a választ)
Most avatom be az olvasót, hogy aminek segítségével négyen Peruba utaztunk, az valójában egy olyan önkéntes program, amit az Európai Unió támogat. Így az egésznek azért volt, és kellett is, hogy legyen egy hivatalos menete, amit persze hol követtek a fogadóink, hol nem. Amolyan “délamerikaiasan” 🙂
Még egy kis városi séta
Aztán miután mindent megbeszéltünk, azért elmentünk várost nézni, és kipróbálni valamelyik helyi gyorséttermet, ami majdnem olyan, mint bármelyik másik: sült krumpli, hambi. (Ők is mádják a menő amerikai cuccokat) A város nagy, piszkos és zajos, igazi óriásváros, de szépséges házak és parkok vannak benne pálmafákkal, zenélő kút helyett vízfalra vetített balett-táncosokkal és különleges szökőkutakkal.
Nos, még egy nap és innen megyünk majd tovább, irányba állunk a jó kis óceánparti volt halászváros felé, amit Chimbote-nek hívnak. Ott fogunk majd mi lakni és önkénteskedni 4 hónapig! Juhhéjj! Jó kis 8 órás buszút lesz…
El is jött az indulás pillanata, persze Armando, a kissé szótlan kísérőnk jött, és intézett mindent. Mi azt sem tudtuk, merre járunk, így száz százalékig rábíztuk az életünket. Taxi. Elég fura, eleve nem gondoltam volna, hogy az, mert nem látszik rajta. Szakadt, koszos-fehér, “istentudjamilyenrégi” valószerűtlen márkájú kocsi, bárminemű jelzés nélkül. Valamit egyezkednek, aztán döcc, elindulunk. Kiszállva a taxiból (vagy miből) csalinkáztunk az emberek, szagok és a fura büfékocsik forgatagában, tolakodva a még furább különböző járgányok között. Armando mindeközben nagy gonddal magyarázta, hogy a csomagjainkra figyelnünk kell: erősen fogjuk amíg a buszhoz nem érünk velük. Nézzük meg, hova teszik, és mikor megáll a busz valahol, mindenképp menjünk oda megnézni, nem cseni-e el valaki a cuccainkat…Oké.. 😛
Buszváró. Koszos retyó és tömeg. Nehéz megszokni ezt a fajta színes-szagos (szó szerint) közeget, de már kezdem…Szépen lassan sorra kerültünk, és…micsoda? Alá kell írnom? Minek? Jó, hogy nem vesznek ujjlenyomatot! Hééééj, azt is? Nagyon jó… mintha bűnöző lennék! Ezek szerint viszont lehetnek a velünk utazók között gázos arcok…hjajj…tényleg hosszú lesz az út. Na jó, menjünk…
(Folyt köv!)
Jó-jó, de mi a fene az az S betű az oszlopon?
Szóval az “S” az oszlopon. Sismo = földrengés. Peruban ezek a rezgések nagyjából mindennaposak. Erősebb földmozgás esetén be kell húzódni az épületek vasbeton oszloppal alátámasztott keresztszerkezete alá. Elméletileg ez a legbiztonságosabb hely abban a pillanatban. Ha mégsem, akkor mindenhol ki van jelölve az utcán egy kör alakú terület, ami az adott környéken a “zona segura”azaz a bármely épülettől legmesszebb eső terület. Hát így.
(utcakép: larepublica.pe)
