Az elmúlt hetekben Csokonai és Balassi Bálint költészetével ismerkedhettetek meg. Most egy kis időugrás következik, hiszen meg sem állunk a 20. századig, egészen pontosan Kosztolányi költészetét járjuk egy kicsit körbe.
Kosztolányi Dezső indulásakor a magyar irodalom a legújabb nyugat-európai mozgalmak és irányzatok bölcseleti, művészeti és irodalmi világműhelye felé tekintett. A hazai modernség alakulásának egyik fontos műhelye a Négyesy-szeminárium volt, ahol meg volt a tájékozódás és a véleménynyilvánítás lehetősége is. Fontos fórum volt még a szerkesztőségek és kávéházak eleven irodalmi élete is. Meg kell említenünk a Nyugat irodalmi forradalmát is, amely az individualizmus és a pozitivizmus jegyében történt.
Kosztolányi ilyen színtéren vált modern kori irodalmunk egyik kulcsfigurája. Egyszerre volt költő, novellista, regényíró, esszéista és műfordító. Ez utóbbi olyannyira kedvére való volt, hogy összesen 314 költőtől fordított verset, többek közt japán, kínai, héber, dél-amerikai szerzők műveit ültette át magyarra.
De nemcsak fordításaival tágította a magyar irodalom horizontját, hanem olyan területeket is belevitt az irodalomba, amelyek korábban hiányoztak. Többek között ő honosította meg a japán versformát, a haikut is.
Kosztolányi mindezek mellett a magyar kispróza egyik legnagyobb mestere is volt, most néhány versrészletet hoztunk nektek ebből a hatalmas és sokszínű életműből.
